A "Main Station" a Bahnhofplatz-on
Zürichersee 3.
kerékpárparkoló, Bahnhofstrasse (az egész nem fért bele a képbe, min. 2x ekkora)
Zürichersee 2. és a tolakodó retróvillamos
Zürichi-tó 1.
a múzeum előtt: több embert is megkérdeztem, hogy ez mit ábrázol, senki nem tudta, lefotóztam hát... kapsz egy Túró Rudit, ha kitalálod (hátul egy kisebb troli)
érdekes nem? tipikus "majd csak lesz belőle valami" szobor
ide kerülnek a rossz fiúk, a pokol bakelit mása
múzeum modern művészeknek
a város felülről: hátul a Grossmunster katedrális dupla tornyai, elől a Fraümunster-, jobbra hátul pedig a Szent Péter templom
modellkedés a japánoknak 2.
modellkedés a japánoknak... és ez még mindig az egyetem
egyetem 2.
egyetem, főbejárat
mindenhol ez várt...
végre Zürichben
...megérkeztem Svájcba
megérkezek Svájcba...Jestetten- ZÜRICH -Wadenswil: 2008.08.05. kedd
napi táv: 72 km
össztáv: 1398 km
Amikor reggel felkeltem, még nem gondoltam, hogy a kb. 50 km-re lévő Zürich, az utam legtávolabbi, és Svájc legnagyobb városa milyen messze is van.
"A nap az eddigi leghosszabb pöcsöléssel indult"-az aznapi bejegyzéseim első mondata. Az eddigi éjjelnél aludtam már jobban is, ezek a kempingek valahogy mindig keresztbe tesznek. Vagy túl drága, vagy göröngyös a "padló", vagy tele van izgága porontyokkal. Lényeg, hogy optimista várakozásaimmal ellentétben, az összes kimosott és kiteregetett ruhám végül mégsem száradt meg az egész éjjel szakadó esőben. Elő a tartalék garnitúrát, és irány a mosdóban lévő kézszárító. Mire mindent megszárítottam az utolsó zokniig, eltelt 1-1.5 óra, de mivel az ég továbbra sem volt túl biztató, és csepegett is az eső, ez volt az egyetlen mód, hogy megszárítsam a ruháimat. Egyéb módszerek lettek volna a : "felveszem és megszárad rajtam"-ez alapvetően működik, de csak kisebb mennyiségnél, ill. a "kiakasztom a csomag tetejére, és megszárítja a nap" -mivel nap nem volt, ez a módszer annyira nem játszott (végül később mégis kitűztem ezt-azt). A szárítás befejeztéig összeismerkedtem az összes fogat mosó, mosakodó, zuhanyzó arra járóval. Elkészültem, közben már a sátrat is kiteregettem, felvettem a hosszú mezt, összepakoltam és start. Nade ne olyan hevesen:) Juteszembe: az aksik még bent töltődnek az irodában, azok nélkül egy métert sem. Bringa letámaszt, kopogás. Kopogás... kopogás. Semmi. A kemping "kiszolgáló személyzete" -a recepciós, úszómester (mert medence is volt ám) egy személyben -felszívódott. A türelmem kezdett elfogyni, mivel megbeszéltem vele, hogy legkésőbb 10-kor indulok, de inkább hamarabb, és ekkor már 10 is elmúlt a szárítgatás miatt. Két takarítóval, legjobb német tudásomat, (és a szótárt) használva sikerül megértetnem, hogy kit keresek és miért. Kérdésemre, hogy miért nincs itt a recepciós, a válaszuk az volt, hogy a "badmeister", az én drága úszómesterem elment, majd délután 3-kor jön vissza, ha mázlim van 14:30-kor. Hm... A nyelvi korlátok miatt megkértem egy angolul beszélőt, tolmácsolja el a hölgyeknek, hogy elő kéne keríteni a recepcióst, mert az elemeimet még nem adta vissza. Telefonok ide-oda, és az első jó hír: a segítség úton van, a recepciós szerencsére a közelben lakik. Végül 11 előtt érkezett meg, sűrű bocsánat kérések közben ideadta az aksikat. Indulhatok végre. Mire letekertem az első pár km-t, kisütött a Nap, bazi meleg lett, a hosszú mez rám olvadt. Nincs mit tenni, meg kell állni átöltözni. Ez ugye azzal jár, hogy szétbontom a pakkom, aztán összerakom, ez idő, kiesek a ritmusból, pedig haladnék. Újra nyeregbe pattanok, élvezem a napsütést, és hogy haladok végre... és akkor DURRRR... Emelkedő vérnyomással konstatáltam, hogy a hátsó kerekem megadta magát. Ez alapvetően nem volt meglepő, a gumit kb. 900 Ft-ért vettem edzés céljából, a spéci kevláros abroncsok már nem fértek bele a költségvetésbe. Sejthető volt tehát, hogy nem úszom meg defekt nélkül, de, hogy épp most... Megállás, gumicsere fél óra mínusz. Ahogy ismét elindultam már fel is tűnt előttem a megérkezést szimbolizáló határátkelő: csak nem befutok lassan Zürichbe? Hát nem. Átgurultam az állomáson, épp sikerült begyorsulni a lankás úton... és akkor bizony ismét DURRRR. Félreálltam egy leállósáv-félében, (itt nem volt kerékpárút) hogy orvosoljam a helyzetet. Szétszedtem a kereket és semmi bíztatót nem láttam. A hátsó külső gumim, mivel minden cucc hátul volt, eddig bírta, a felni mentén kiszakadt. A belső gumi pedig ahogy a fémhez ért, természetesen az sem bírta tovább. Három verzió maradt a továbbhaladásra: 1. befoltozom a gumit, ami 1-2 km után ismét kiszakad majd, 2. betolom a következő faluba, 3. stoppolok. A foltozás sok idő és gyakorlatilag felesleges. Először próbáltam leinteni valami kisbuszt, de, mivel a határtól kb. 500 m-re voltam azon az úton, ahol minden autós örült, hogy ismét tempósan haladhat, valahogy nem álltak meg százával. Vagy, aki megállt, oda nem fértem be. Nincs mese, tolni kell. Hurrá. Solgen, a következő falu 3-4 km-re volt. Beértem, az állomáson bedig belebotlottam az éppen ebéd utáni megfeszített semmittevését végző 4-5 vasutasba. Mindezt egy "Laci bringája éppen felférne rá"-mérető kisteherautónak támaszkodva tették, érdemes volt hát odamenni. A kérdésemre, hogy merre van a leközelebbi szervíz, perceken keresztül válaszoltak... kb. 5 km-re, mire oda eltolom, a felnimet is temethetem. Amikor rákérdeztem, hogy valamelyikük betudna-e vinni esetleg, rövid gondolkodás után rábólintott az egyikőjük, örök hála neki. Felpakoltunk, start. A bolthoz érve -autóval kb. 20 perc volt, tolhattam volna egy ideig- viszont jött a következő fordulat: a bolt ugyanis zárva volt aznap. A nap hőse viszont, "najó, gyere" fejet vágva elvitt a következőig. Ami szintén zárva volt:-) De szerencsére csak egy ebédszünet erejéig. A vásárlás nem ment teljesen simán: svájci frankot nem váltottam, mivel az eurót is elfogadják. Ahogy az Ulm előtt megismert német társaság egyik tagja mondta: "A svájciaknak mindegy, csak pénz legyen." És valóban... fizetni lehet euróval, de vissza már csak frankot ad, nincs váltója. Mivel nekem csak nagyobb címletem volt, nem akartam belemenni a "majd ő átváltja nekem, ahogy neki tetszik" típusú cserébe. Összekapartam az apróm, és addig dumáltam, amíg csak talált egy hozzám passzoló gumit 15 euróért (otthon ennyiért vehettem volna meg a kevlárral megerősítettet, szívtam is a fogam). Feltettem az új szerzeményt, és röpke 2.5-3 óra kényszerpihenő után "már" indultam is tovább.
Kora délután érkeztem a városba. Mindenhol fütyörészve választhattam a kerékpárutak között -szó szerint mindenhol. Ahogy elővettem a térképet, hogy merre is kezdjem, már jött is a segítség egy hölgy személyében, kérés nélkül természetesen. Magáról a városról azt szokás mondani, hogy építészetileg annyira nem bővelkedik a látnivalókban, kevesebb a nevezetesség... azért ezzel nem értettem egyet maradéktalanul. Kiemelendő szerintem pl. a rengeteg belvárosi templom, az egyetem, a Zürichi-tó kompletten vagy a központi vasútállomás.
Az egyetemmel kezdtem a nézelődést, talán a monumentális szóval illetném. Az előtte lévő térről be lehet látni a fél belvárost, egészen a Limmat medréig. Lefotóztattam magam kedves japán turistákkal, ismét szembesültem azzal a számomra új szokással, hogy, ha megkérsz valakit egy fotóra, egy sorozatot csinál rólad: "jó, most állj át ide, oké, most a biciklivel is egyet...":-D A Zürichersee-t fotózva (nem lehet betelni vele) ismerős hangot hallottam, a zászlóm ismét jól jött: "Heló! Magyarországról?" Összefutottam egy budapesti házaspárral, innentől kezdve együtt sétáltunk. Szétnéztünk a Bahnhoffstrasse-n, később az Operaház felé vettük az irányt... a híres zürichi operaház nem kis csalódás volt, gyakorlatilag elmentünk mellette, teljesen beleolvad a lakóházas, fás közegbe. A város közlekedésére a hihetetlen udvariasság jellemző, autótömegről pedig nem beszélnék: a nagyobb tömegközlekedési csomópontokban kerékpár parkolók (!!) vannak, azaz, ha messzebb van dolgod, lelakatolod, és mész tovább villamossal, vagy trolival, ami kb. 2x akkora, mint a debreceniek:) A házaspárt útbaigazítottam az egyetem felé, és elváltak az útjaink. A tó partján meg 'estebédeletem' figyeltem a kocogó, görkoris, bringás tömeget. Dumáltam két holland bringással, mondták, hogy van itt egy kemping nem messze, ők ott alszanak majd, másnap meg repülőre teszik a bringákat, és nyomás vissza Hollandiába... ők csak ideáig tekertek. A kemping gondolata persze engem sem hagyott hidegen, a 15 eurós gumi árából épp ki is jött volna, így viszont maradt a szokásos "megyek tovább, és majd lesz valahol valami":) Este 6 körül továbbindultam a városból a Zürichi-tó mentén, fogalmazhatok úgy is, hogy elindultam haza, innentől ugyanis már kelet felé vettem az irányt. 20 km-rel később, még mindig a tó mentén Wadenswil-ben találtam egy tökéletes parkot, paddal, asztallal -a tűzrakóhelyből pedig arra következtettem, hogy a sátrazásért sem nyakaznak majd le. Azért megérdeklődtem egy arra turbékoló pártól, hogy a vadkemping errefelé mennyire divat, mondták, hogy igazából semennyire, de nem hiszik, hogy eget rengető szabálysértés lenne. Este még főztem levest, tésztát, feltöltöttem másnapra a glükogén raktáraimat. Sötétedés után felépítettem a házam, és elégedetten nyugtáztam magamban: eltekertem Zürichbe...
"A nap az eddigi leghosszabb pöcsöléssel indult"-az aznapi bejegyzéseim első mondata. Az eddigi éjjelnél aludtam már jobban is, ezek a kempingek valahogy mindig keresztbe tesznek. Vagy túl drága, vagy göröngyös a "padló", vagy tele van izgága porontyokkal. Lényeg, hogy optimista várakozásaimmal ellentétben, az összes kimosott és kiteregetett ruhám végül mégsem száradt meg az egész éjjel szakadó esőben. Elő a tartalék garnitúrát, és irány a mosdóban lévő kézszárító. Mire mindent megszárítottam az utolsó zokniig, eltelt 1-1.5 óra, de mivel az ég továbbra sem volt túl biztató, és csepegett is az eső, ez volt az egyetlen mód, hogy megszárítsam a ruháimat. Egyéb módszerek lettek volna a : "felveszem és megszárad rajtam"-ez alapvetően működik, de csak kisebb mennyiségnél, ill. a "kiakasztom a csomag tetejére, és megszárítja a nap" -mivel nap nem volt, ez a módszer annyira nem játszott (végül később mégis kitűztem ezt-azt). A szárítás befejeztéig összeismerkedtem az összes fogat mosó, mosakodó, zuhanyzó arra járóval. Elkészültem, közben már a sátrat is kiteregettem, felvettem a hosszú mezt, összepakoltam és start. Nade ne olyan hevesen:) Juteszembe: az aksik még bent töltődnek az irodában, azok nélkül egy métert sem. Bringa letámaszt, kopogás. Kopogás... kopogás. Semmi. A kemping "kiszolgáló személyzete" -a recepciós, úszómester (mert medence is volt ám) egy személyben -felszívódott. A türelmem kezdett elfogyni, mivel megbeszéltem vele, hogy legkésőbb 10-kor indulok, de inkább hamarabb, és ekkor már 10 is elmúlt a szárítgatás miatt. Két takarítóval, legjobb német tudásomat, (és a szótárt) használva sikerül megértetnem, hogy kit keresek és miért. Kérdésemre, hogy miért nincs itt a recepciós, a válaszuk az volt, hogy a "badmeister", az én drága úszómesterem elment, majd délután 3-kor jön vissza, ha mázlim van 14:30-kor. Hm... A nyelvi korlátok miatt megkértem egy angolul beszélőt, tolmácsolja el a hölgyeknek, hogy elő kéne keríteni a recepcióst, mert az elemeimet még nem adta vissza. Telefonok ide-oda, és az első jó hír: a segítség úton van, a recepciós szerencsére a közelben lakik. Végül 11 előtt érkezett meg, sűrű bocsánat kérések közben ideadta az aksikat. Indulhatok végre. Mire letekertem az első pár km-t, kisütött a Nap, bazi meleg lett, a hosszú mez rám olvadt. Nincs mit tenni, meg kell állni átöltözni. Ez ugye azzal jár, hogy szétbontom a pakkom, aztán összerakom, ez idő, kiesek a ritmusból, pedig haladnék. Újra nyeregbe pattanok, élvezem a napsütést, és hogy haladok végre... és akkor DURRRR... Emelkedő vérnyomással konstatáltam, hogy a hátsó kerekem megadta magát. Ez alapvetően nem volt meglepő, a gumit kb. 900 Ft-ért vettem edzés céljából, a spéci kevláros abroncsok már nem fértek bele a költségvetésbe. Sejthető volt tehát, hogy nem úszom meg defekt nélkül, de, hogy épp most... Megállás, gumicsere fél óra mínusz. Ahogy ismét elindultam már fel is tűnt előttem a megérkezést szimbolizáló határátkelő: csak nem befutok lassan Zürichbe? Hát nem. Átgurultam az állomáson, épp sikerült begyorsulni a lankás úton... és akkor bizony ismét DURRRR. Félreálltam egy leállósáv-félében, (itt nem volt kerékpárút) hogy orvosoljam a helyzetet. Szétszedtem a kereket és semmi bíztatót nem láttam. A hátsó külső gumim, mivel minden cucc hátul volt, eddig bírta, a felni mentén kiszakadt. A belső gumi pedig ahogy a fémhez ért, természetesen az sem bírta tovább. Három verzió maradt a továbbhaladásra: 1. befoltozom a gumit, ami 1-2 km után ismét kiszakad majd, 2. betolom a következő faluba, 3. stoppolok. A foltozás sok idő és gyakorlatilag felesleges. Először próbáltam leinteni valami kisbuszt, de, mivel a határtól kb. 500 m-re voltam azon az úton, ahol minden autós örült, hogy ismét tempósan haladhat, valahogy nem álltak meg százával. Vagy, aki megállt, oda nem fértem be. Nincs mese, tolni kell. Hurrá. Solgen, a következő falu 3-4 km-re volt. Beértem, az állomáson bedig belebotlottam az éppen ebéd utáni megfeszített semmittevését végző 4-5 vasutasba. Mindezt egy "Laci bringája éppen felférne rá"-mérető kisteherautónak támaszkodva tették, érdemes volt hát odamenni. A kérdésemre, hogy merre van a leközelebbi szervíz, perceken keresztül válaszoltak... kb. 5 km-re, mire oda eltolom, a felnimet is temethetem. Amikor rákérdeztem, hogy valamelyikük betudna-e vinni esetleg, rövid gondolkodás után rábólintott az egyikőjük, örök hála neki. Felpakoltunk, start. A bolthoz érve -autóval kb. 20 perc volt, tolhattam volna egy ideig- viszont jött a következő fordulat: a bolt ugyanis zárva volt aznap. A nap hőse viszont, "najó, gyere" fejet vágva elvitt a következőig. Ami szintén zárva volt:-) De szerencsére csak egy ebédszünet erejéig. A vásárlás nem ment teljesen simán: svájci frankot nem váltottam, mivel az eurót is elfogadják. Ahogy az Ulm előtt megismert német társaság egyik tagja mondta: "A svájciaknak mindegy, csak pénz legyen." És valóban... fizetni lehet euróval, de vissza már csak frankot ad, nincs váltója. Mivel nekem csak nagyobb címletem volt, nem akartam belemenni a "majd ő átváltja nekem, ahogy neki tetszik" típusú cserébe. Összekapartam az apróm, és addig dumáltam, amíg csak talált egy hozzám passzoló gumit 15 euróért (otthon ennyiért vehettem volna meg a kevlárral megerősítettet, szívtam is a fogam). Feltettem az új szerzeményt, és röpke 2.5-3 óra kényszerpihenő után "már" indultam is tovább.
Kora délután érkeztem a városba. Mindenhol fütyörészve választhattam a kerékpárutak között -szó szerint mindenhol. Ahogy elővettem a térképet, hogy merre is kezdjem, már jött is a segítség egy hölgy személyében, kérés nélkül természetesen. Magáról a városról azt szokás mondani, hogy építészetileg annyira nem bővelkedik a látnivalókban, kevesebb a nevezetesség... azért ezzel nem értettem egyet maradéktalanul. Kiemelendő szerintem pl. a rengeteg belvárosi templom, az egyetem, a Zürichi-tó kompletten vagy a központi vasútállomás.
Az egyetemmel kezdtem a nézelődést, talán a monumentális szóval illetném. Az előtte lévő térről be lehet látni a fél belvárost, egészen a Limmat medréig. Lefotóztattam magam kedves japán turistákkal, ismét szembesültem azzal a számomra új szokással, hogy, ha megkérsz valakit egy fotóra, egy sorozatot csinál rólad: "jó, most állj át ide, oké, most a biciklivel is egyet...":-D A Zürichersee-t fotózva (nem lehet betelni vele) ismerős hangot hallottam, a zászlóm ismét jól jött: "Heló! Magyarországról?" Összefutottam egy budapesti házaspárral, innentől kezdve együtt sétáltunk. Szétnéztünk a Bahnhoffstrasse-n, később az Operaház felé vettük az irányt... a híres zürichi operaház nem kis csalódás volt, gyakorlatilag elmentünk mellette, teljesen beleolvad a lakóházas, fás közegbe. A város közlekedésére a hihetetlen udvariasság jellemző, autótömegről pedig nem beszélnék: a nagyobb tömegközlekedési csomópontokban kerékpár parkolók (!!) vannak, azaz, ha messzebb van dolgod, lelakatolod, és mész tovább villamossal, vagy trolival, ami kb. 2x akkora, mint a debreceniek:) A házaspárt útbaigazítottam az egyetem felé, és elváltak az útjaink. A tó partján meg 'estebédeletem' figyeltem a kocogó, görkoris, bringás tömeget. Dumáltam két holland bringással, mondták, hogy van itt egy kemping nem messze, ők ott alszanak majd, másnap meg repülőre teszik a bringákat, és nyomás vissza Hollandiába... ők csak ideáig tekertek. A kemping gondolata persze engem sem hagyott hidegen, a 15 eurós gumi árából épp ki is jött volna, így viszont maradt a szokásos "megyek tovább, és majd lesz valahol valami":) Este 6 körül továbbindultam a városból a Zürichi-tó mentén, fogalmazhatok úgy is, hogy elindultam haza, innentől ugyanis már kelet felé vettem az irányt. 20 km-rel később, még mindig a tó mentén Wadenswil-ben találtam egy tökéletes parkot, paddal, asztallal -a tűzrakóhelyből pedig arra következtettem, hogy a sátrazásért sem nyakaznak majd le. Azért megérdeklődtem egy arra turbékoló pártól, hogy a vadkemping errefelé mennyire divat, mondták, hogy igazából semennyire, de nem hiszik, hogy eget rengető szabálysértés lenne. Este még főztem levest, tésztát, feltöltöttem másnapra a glükogén raktáraimat. Sötétedés után felépítettem a házam, és elégedetten nyugtáztam magamban: eltekertem Zürichbe...
