14. nap: ZÜRICH -messzebb van, mint gondoltam...

A "Main Station" a Bahnhofplatz-on

Zürichersee 3.

kerékpárparkoló, Bahnhofstrasse (az egész nem fért bele a képbe, min. 2x ekkora)

Zürichersee 2. és a tolakodó retróvillamos

Zürichi-tó 1.

a múzeum előtt: több embert is megkérdeztem, hogy ez mit ábrázol, senki nem tudta, lefotóztam hát... kapsz egy Túró Rudit, ha kitalálod (hátul egy kisebb troli)

érdekes nem? tipikus "majd csak lesz belőle valami" szobor

ide kerülnek a rossz fiúk, a pokol bakelit mása

múzeum modern művészeknek

a város felülről: hátul a Grossmunster katedrális dupla tornyai, elől a Fraümunster-, jobbra hátul pedig a Szent Péter templom

modellkedés a japánoknak 2.

modellkedés a japánoknak... és ez még mindig az egyetem

egyetem 2.

egyetem, főbejárat

mindenhol ez várt...

végre Zürichben

...megérkeztem Svájcba

megérkezek Svájcba...

Jestetten- ZÜRICH -Wadenswil: 2008.08.05. kedd

napi táv: 72 km
össztáv: 1398 km

Amikor reggel felkeltem, még nem gondoltam, hogy a kb. 50 km-re lévő Zürich, az utam legtávolabbi, és Svájc legnagyobb városa milyen messze is van.
"A nap az eddigi leghosszabb pöcsöléssel indult"-az aznapi bejegyzéseim első mondata. Az eddigi éjjelnél aludtam már jobban is, ezek a kempingek valahogy mindig keresztbe tesznek. Vagy túl drága, vagy göröngyös a "padló", vagy tele van izgága porontyokkal. Lényeg, hogy optimista várakozásaimmal ellentétben, az összes kimosott és kiteregetett ruhám végül mégsem száradt meg az egész éjjel szakadó esőben. Elő a tartalék garnitúrát, és irány a mosdóban lévő kézszárító. Mire mindent megszárítottam az utolsó zokniig, eltelt 1-1.5 óra, de mivel az ég továbbra sem volt túl biztató, és csepegett is az eső, ez volt az egyetlen mód, hogy megszárítsam a ruháimat. Egyéb módszerek lettek volna a : "felveszem és megszárad rajtam"-ez alapvetően működik, de csak kisebb mennyiségnél, ill. a "kiakasztom a csomag tetejére, és megszárítja a nap" -mivel nap nem volt, ez a módszer annyira nem játszott (végül később mégis kitűztem ezt-azt). A szárítás befejeztéig összeismerkedtem az összes fogat mosó, mosakodó, zuhanyzó arra járóval. Elkészültem, közben már a sátrat is kiteregettem, felvettem a hosszú mezt, összepakoltam és start. Nade ne olyan hevesen:) Juteszembe: az aksik még bent töltődnek az irodában, azok nélkül egy métert sem. Bringa letámaszt, kopogás. Kopogás... kopogás. Semmi. A kemping "kiszolgáló személyzete" -a recepciós, úszómester (mert medence is volt ám) egy személyben -felszívódott. A türelmem kezdett elfogyni, mivel megbeszéltem vele, hogy legkésőbb 10-kor indulok, de inkább hamarabb, és ekkor már 10 is elmúlt a szárítgatás miatt. Két takarítóval, legjobb német tudásomat, (és a szótárt) használva sikerül megértetnem, hogy kit keresek és miért. Kérdésemre, hogy miért nincs itt a recepciós, a válaszuk az volt, hogy a "badmeister", az én drága úszómesterem elment, majd délután 3-kor jön vissza, ha mázlim van 14:30-kor. Hm... A nyelvi korlátok miatt megkértem egy angolul beszélőt, tolmácsolja el a hölgyeknek, hogy elő kéne keríteni a recepcióst, mert az elemeimet még nem adta vissza. Telefonok ide-oda, és az első jó hír: a segítség úton van, a recepciós szerencsére a közelben lakik. Végül 11 előtt érkezett meg, sűrű bocsánat kérések közben ideadta az aksikat. Indulhatok végre. Mire letekertem az első pár km-t, kisütött a Nap, bazi meleg lett, a hosszú mez rám olvadt. Nincs mit tenni, meg kell állni átöltözni. Ez ugye azzal jár, hogy szétbontom a pakkom, aztán összerakom, ez idő, kiesek a ritmusból, pedig haladnék. Újra nyeregbe pattanok, élvezem a napsütést, és hogy haladok végre... és akkor DURRRR... Emelkedő vérnyomással konstatáltam, hogy a hátsó kerekem megadta magát. Ez alapvetően nem volt meglepő, a gumit kb. 900 Ft-ért vettem edzés céljából, a spéci kevláros abroncsok már nem fértek bele a költségvetésbe. Sejthető volt tehát, hogy nem úszom meg defekt nélkül, de, hogy épp most... Megállás, gumicsere fél óra mínusz. Ahogy ismét elindultam már fel is tűnt előttem a megérkezést szimbolizáló határátkelő: csak nem befutok lassan Zürichbe? Hát nem. Átgurultam az állomáson, épp sikerült begyorsulni a lankás úton... és akkor bizony ismét DURRRR. Félreálltam egy leállósáv-félében, (itt nem volt kerékpárút) hogy orvosoljam a helyzetet. Szétszedtem a kereket és semmi bíztatót nem láttam. A hátsó külső gumim, mivel minden cucc hátul volt, eddig bírta, a felni mentén kiszakadt. A belső gumi pedig ahogy a fémhez ért, természetesen az sem bírta tovább. Három verzió maradt a továbbhaladásra: 1. befoltozom a gumit, ami 1-2 km után ismét kiszakad majd, 2. betolom a következő faluba, 3. stoppolok. A foltozás sok idő és gyakorlatilag felesleges. Először próbáltam leinteni valami kisbuszt, de, mivel a határtól kb. 500 m-re voltam azon az úton, ahol minden autós örült, hogy ismét tempósan haladhat, valahogy nem álltak meg százával. Vagy, aki megállt, oda nem fértem be. Nincs mese, tolni kell. Hurrá. Solgen, a következő falu 3-4 km-re volt. Beértem, az állomáson bedig belebotlottam az éppen ebéd utáni megfeszített semmittevését végző 4-5 vasutasba. Mindezt egy "Laci bringája éppen felférne rá"-mérető kisteherautónak támaszkodva tették, érdemes volt hát odamenni. A kérdésemre, hogy merre van a leközelebbi szervíz, perceken keresztül válaszoltak... kb. 5 km-re, mire oda eltolom, a felnimet is temethetem. Amikor rákérdeztem, hogy valamelyikük betudna-e vinni esetleg, rövid gondolkodás után rábólintott az egyikőjük, örök hála neki. Felpakoltunk, start. A bolthoz érve -autóval kb. 20 perc volt, tolhattam volna egy ideig- viszont jött a következő fordulat: a bolt ugyanis zárva volt aznap. A nap hőse viszont, "najó, gyere" fejet vágva elvitt a következőig. Ami szintén zárva volt:-) De szerencsére csak egy ebédszünet erejéig. A vásárlás nem ment teljesen simán: svájci frankot nem váltottam, mivel az eurót is elfogadják. Ahogy az Ulm előtt megismert német társaság egyik tagja mondta: "A svájciaknak mindegy, csak pénz legyen." És valóban... fizetni lehet euróval, de vissza már csak frankot ad, nincs váltója. Mivel nekem csak nagyobb címletem volt, nem akartam belemenni a "majd ő átváltja nekem, ahogy neki tetszik" típusú cserébe. Összekapartam az apróm, és addig dumáltam, amíg csak talált egy hozzám passzoló gumit 15 euróért (otthon ennyiért vehettem volna meg a kevlárral megerősítettet, szívtam is a fogam). Feltettem az új szerzeményt, és röpke 2.5-3 óra kényszerpihenő után "már" indultam is tovább.
Kora délután érkeztem a városba. Mindenhol fütyörészve választhattam a kerékpárutak között -szó szerint mindenhol. Ahogy elővettem a térképet, hogy merre is kezdjem, már jött is a segítség egy hölgy személyében, kérés nélkül természetesen. Magáról a városról azt szokás mondani, hogy építészetileg annyira nem bővelkedik a látnivalókban, kevesebb a nevezetesség... azért ezzel nem értettem egyet maradéktalanul. Kiemelendő szerintem pl. a rengeteg belvárosi templom, az egyetem, a Zürichi-tó kompletten vagy a központi vasútállomás.
Az egyetemmel kezdtem a nézelődést, talán a monumentális szóval illetném. Az előtte lévő térről be lehet látni a fél belvárost, egészen a Limmat medréig. Lefotóztattam magam kedves japán turistákkal, ismét szembesültem azzal a számomra új szokással, hogy, ha megkérsz valakit egy fotóra, egy sorozatot csinál rólad: "jó, most állj át ide, oké, most a biciklivel is egyet...":-D A Zürichersee-t fotózva (nem lehet betelni vele) ismerős hangot hallottam, a zászlóm ismét jól jött: "Heló! Magyarországról?" Összefutottam egy budapesti házaspárral, innentől kezdve együtt sétáltunk. Szétnéztünk a Bahnhoffstrasse-n, később az Operaház felé vettük az irányt... a híres zürichi operaház nem kis csalódás volt, gyakorlatilag elmentünk mellette, teljesen beleolvad a lakóházas, fás közegbe. A város közlekedésére a hihetetlen udvariasság jellemző, autótömegről pedig nem beszélnék: a nagyobb tömegközlekedési csomópontokban kerékpár parkolók (!!) vannak, azaz, ha messzebb van dolgod, lelakatolod, és mész tovább villamossal, vagy trolival, ami kb. 2x akkora, mint a debreceniek:) A házaspárt útbaigazítottam az egyetem felé, és elváltak az útjaink. A tó partján meg 'estebédeletem' figyeltem a kocogó, görkoris, bringás tömeget. Dumáltam két holland bringással, mondták, hogy van itt egy kemping nem messze, ők ott alszanak majd, másnap meg repülőre teszik a bringákat, és nyomás vissza Hollandiába... ők csak ideáig tekertek. A kemping gondolata persze engem sem hagyott hidegen, a 15 eurós gumi árából épp ki is jött volna, így viszont maradt a szokásos "megyek tovább, és majd lesz valahol valami":) Este 6 körül továbbindultam a városból a Zürichi-tó mentén, fogalmazhatok úgy is, hogy elindultam haza, innentől ugyanis már kelet felé vettem az irányt. 20 km-rel később, még mindig a tó mentén Wadenswil-ben találtam egy tökéletes parkot, paddal, asztallal -a tűzrakóhelyből pedig arra következtettem, hogy a sátrazásért sem nyakaznak majd le. Azért megérdeklődtem egy arra turbékoló pártól, hogy a vadkemping errefelé mennyire divat, mondták, hogy igazából semennyire, de nem hiszik, hogy eget rengető szabálysértés lenne. Este még főztem levest, tésztát, feltöltöttem másnapra a glükogén raktáraimat. Sötétedés után felépítettem a házam, és elégedetten nyugtáztam magamban: eltekertem Zürichbe...

13. nap: Villámlátogatás Svájcban

életkép a jestetten-i kempingből, és a ""száradó"" ruhák :-)

...és a sodródó hajók

Neuhausen, a Rheinfall...

no comment. Svájc.

érkezés Svájcba, kerékpárút balra

Donaueschingen-Jestetten: 2008.08.04. hétfő

napi táv: 72 km
össztáv: 1326 km

Egy füves réten éjszakáztam, így reggel ismét szembesülnöm kellett azzal, hogy sátrazni a pucér csigák is szeretnek. Gyors harc, sátorbontás. Feltöltöttem a kulacsokat, vizes palackokat és, mivel az égbolt nem volt túl kecsegtető, az esővédő huzatokat is feltettem. A vitorlákat DÉL felé irányítottam, és start. Elsőre kicsit szokatlan volt, hogy mostantól teljesen magamnak tervezem az útvonalat, nem vezetnek a "Duna-menti kerékpárút" balra, jobbra táblák. Ebből adódóan volt is egy kisebb nyüansz, erre még visszatérek:) Pár km után a Hüfingen-i Liddl tökéletes reggeliző helynek bizonyult. A búcsú-menü felvágottos bagett és akciós vanília puding volt... német barátaim nagy meglepetésére úrias módon a padkán ülve reggeliztem meg, de sajnálom, nem volt pad:) Az eső sem váratott sokáig magára, Döggingen-nél már el is kezdett felfrissíteni, hogy el na aludjak a volánnál. Az a bizonyos nyüansz is ekkor kezdődött... A térképen a számomra legpraktikusabb határátkelőt kerestem -ne főút vezessen odáig, van-e kerékpárút- kinéztem, hogy melyik települések felé kell mennem. És láss csodát, megláttam egy kis navigációs táblát, amin fel volt tüntetve, hogy a környező falvak merre és milyen távol vannak, településenként külön színű és formájú jelzéssel, hogy a kereszteződésekben is tudd, merre tovább-és persze az én úticélom is jelezve volt: Muflingen még 3.5 km. Egyből jobb kedvem lett, követtem a jelzéseket. Felmerült bennem, hogy túristajelzéseket követek, amik nem biztos, hogy mindig kerékpárral járható terepre navigálnak... de ezt a gondolatot el is hesegettem, hisz ki jelezné a túristautakat egy városban?! Meggyőztem magam arról, hogy a jelzések a bringásoknak szólnak, és jó darabig minden szuperül is ment. Nade aztán:D Egy viszonylag kihalt útszakasz betonról murvára váltott. Ezt már megszoktam, és, mivel az út kellemesen lejtett is, meggyőztem magam arról, hogy jó felé megyek. Amikor viszont a murva átváltott homokká, és az út gyanúsan az erdő felé tartott, nem mondom, hogy nem kezdett gyanús lenni. De átgondoltam, a jelzés erre mutatott, nem lesz gáz. Aztán a földút kezdett saras lenni, és beértem az erdőbe is. (...) Sok rondát mondtam a jelzésre, ill. magamra is. Ugyanis bebizonyosodott, hogy, amit követtem, nem csak úgy nézett ki, mint a túrista jelzés, hanem túrista jelzés volt, magyarán túrista ösvényekre vezet majd, ami számomra, országúti gumikkal nem túl szép jövő. De a "lehetetlen nem létezik" alapelvet követve tovább gurultam az erdőben, az ekkor már egyre keskenyebb és dagonyásabb úton. Egy ideig nem is volt gáz, mert ugye csak fékezni kellett, gurultam szépen a völgybe. Kanyargás közben egy nedves keresztfán kicsúszott az első kerekem, ennek hatására mundjuk úgy, 'hirtelen szálltam le'. Volt még egy kisebb esés, de ezektől eltekintve egyben leértem a völgybe, az ott lévő patakban pedig a saras cipőm is lemoshattam. (de minek?) Az igazi kihívás viszont csak ekkor kezdődött: ahova le, onnan fel. Az út elkezdett emelkedni, nyeregben maradni reménytelen volt. Tolni pedig keserves. Azóta is sajnálom, hogy képet nem készítettem a helyről, de esett az eső, és a biciklit sem tudtam hova letámasztani. Felértem... az a kb. 1 óra sárban tolás volt az út legelcseszettebb szakasza. De, amikor -már aszfalton tekerve- megláttam az úton szembejövők arcán a megdöbbenést, hogy az erdő felől jövök, talán azért megérte:) Meg legalább vot szerencsém 3.5 kmt túrázni a Fekete erdőben, tehát minden rosszban van valami jó?:) Németországtól a Stühlingen-i határátkelőnél búcsúztam el-akkor még azt hittem legalábbis. Svájcban Neuhausen felé vettem az irányt. Végre működött a mobilom is az otthonlévők nagy örömére. Az első dolog, ami feltűnt Svájcban, hogy mindenhol volt bicikliút. Nem túlzok, mindenhol. Neuhausenben lefotóztam a híres Rheinfall-t, a Rhein folyó egyik vízesését. Érdekes volt látni, hogy a sodrásba túristahajókat vezetnek be, és megvárják, amíg a víz kisodorja a hajót... és ezt ismétlik egész nap. Találkoztam egy magyar családdal is, látták a zászlót és leszólítottak, hogy mit keresek én itt:) Jót beszélgettünk, útbaigazítottak, hogy melyik úton érdemes Zürich felé mennem, nagyon aranyosak voltak. Svájcnak ez az északi csücske, ahol voltam, nyelvszerűen nyúlik be Németországba, így ha Zürich felé légvonalban akartam menni és nem kerülni egy nagyot, vissza kellett mennem a németekhez. Jestetten-ben (ismét Né.o.-ban) találtam egy kempinget, bár ekkor még csak 72 km-nél jártam, azaz Zürich-ig még ugyan ennyi volt hátra, de a másnapot városnézéssel akartam tölteni, így rendeztem 2 fél pihenőnapot. Meg mosnom is kellett, az elemek is lemerültek. A kemping 9.30 euró volt. Ha beleszámolom, hogy jócskán kihasználtam a területén lévő körtefák szolgáltatását, feltöltötték az akumlátoraim, és kimostam minden ruhám, megérte:) Pechemre viszont a kempingben osztálykirándulás volt, a gyerkőcök pedig nem voltak túl toleránsak a többi lakóval. A zuhanyhoz külön érme járt, egy bedobás, egy zuhany. Ez elég bosszantó volt, mert ugye, mivan ha netán 2x tusolnék? Az pedig csak fokozta a helyzetet, hogy miután bedobtam az érmét, megnyomtam a gombot, jött a tuti meleg víz (egész nap áztam, elég jó esett) pár perc múlva viszont elállt. Mert egy érméért csak kb. 3 perc járt. Utólag ez is vicces, állni a kabinban beszappanozva, a víz meg nem jön, de akkor elég bosszantó volt. Esti programként kimostam minden ruhám, kiteregettem az alkalmi szárítókötelemre, főztem levest, tésztát. Lefekvés után egy ideig még átkoztam a gyerekeket, akik továbbra is vígan viháncoltak a szomszéd sátorban. Az viszont még jobban izgatott, hogy vajon a ruháim megszáradnak-e reggelre, az eső ugyanis ismét eleredt.

12. nap: ...folyam ... folyó... patak... forrás.

a Breg és Brigach patakok összafolyása... innen indul a Duna

Duna-összefolyás balra

Donauquwelle -pár centtel én is bővítettem a 'vagyonát'

a Magyarok Világszövetségének táblája

József Attila: A Dunánál - tábla a forrás melletti falon

közös kép a Donauquwelle-vel

a Duna forrása (a képen mindenki magyar)

kutyaszépségverseny Donaueschingen-ben

egy kaptató tetejéről

húzd:)

ez jól mutatja az uralkodó szélirányt -pofaszélben nem is volt hiány

közhely, de ezzel tényleg nem lehet betelni

3.

kastély, Werenwag (nem lehet rossz fentről a kilátás)

képkocka a Klínika c. filmsorozatból

2.

Fekete erdei látkép 1.

alagút...

a gyerek Duna

a sigmaringen-i kastély

Sigmaringen-Donaueschingen 200.08.03. vasárnap

napi táv: 115 km
ösztáv: 1254 km

"Elhagyván a 'fesztivált' a Fekete erdő sűrűjébe vetettem magam. Szép kis kaptatók és még szebb ereszkedések. Néztem, ahogy a Duna kisebb és kisebb..." -ezeket már a sátorban írtam a nap végén.
A reggeli rutinfeladatok után még kicsit beszélgettem a mellettem táborozókkal, gyors pacsizás és start. A tudat, hogy egy napra vagyok a Duna forrásától -ami az út 1. célállomása volt, a 2. Zürrich- eléggé felpörgetett. Sigmaringen csendes volt, reggel -vasárnap lévén- csak a parkokban és a bicikliutakon voltak emberek. A város után fogyasztottam el a megunhatatlan, fejedelmi reggeli lakomámat: friss, puha toast kenyér kb. 1 cm vastag ""nutellával"". Viszont a folyamatos mindenki köszön mindenkinek típusú haverkodás, bólogatás már kicsit kezdett fárasztó lenni. Kaja után a jelzett úton visszakanyarogtam az erdőbe... megunhatatlan, csodálatos, leírhatatlan hely. Hatalmas fenyőerdő, meredek mészkőfalak, friss levegő... és a "gyerek" Duna. Az erdőben viszont mindenhol murvás utak voltak, néha a kátyúkat is kerülgetni kellett -egyet sajnos sikerült is megfogni lemenet közben a nagy nézelődésben, de a keréknek szerencsére semmi baja nem lett.
A féltáv után eléheztem az emelkedők miatt, Immendingenben megebédeltem. A 'főzőtehetségemben ' viszont csalódnom kellett:) Mivel a tészta és a szószok összemixelése kezdett unalmassá válni, gondoltam beújítok. És sajnos csak egy halkonzerv volt kéznél. Maga a konzerv alapvetően teljesen rendben lett volna, de miért is ne alapon, összefőztem a tésztával... gondoltam valami omlós saláta jellege lesz majd, mint a reklámokban. Hát, nem az lett:-) És a szaga... nyam nyam. A fertelmes ízt igyekeztem dupla adag bolognai szósszal ellensúlyozni, de a helyzet menthetetlen volt. Az eső jött, én mentem tovább. A következő állomás Tuttlingen volt, de itt nem időztem sokáig, mihamarabb Donaueschingenbe akartam érni a forráshoz.

A városhoz közeledve már messziről hallottam a tapsvihart és az éljenzést, gondoltam is, milyen kedves üdvözlés, igazán nem kellett volna:D De sajnos a felsorakozó helyesebbnél helyesebb kutyákat ünnepelték, a városban ugyanis kutyaszépségverseny volt. Következésképp Donaueschingen egy nagy kempingé változott a versenyzők lakóautóitól, rendre mindegyikhez kis kerítés a kutyák miatt -a városban így a sátrazás is ingyenes volt:) Rövid útbaigazítás után a forrás felé vettem az irányt... igazából másképpen képzeltem el, de hihetetlen élmény volt Európa leghosszabb folyamának a forrásánál lenni. Fotózás...ámulás-bámulás. És meglepetések sora: a forrás falánál magyar szövegek vannak, József Attila: A Dunánál c. verse, és a Magyarok Világszövetségének egy táblája (a forrásnál minden országnak, amelyen áthalad a Duna, van egy emléltáblája -de a miénk a legszebb:)) A forrásnál találkoztam három magyar lánnyal, kicsit meglepődtek, amikor "sziasztok!"-kal köszöntem rájuk. Azon pedig már csak nevetni tudtam, amikor pár méterről azt hallottam, ahogy egy anyuka mondja a gyerekeinek: "...látjátok, milyen kicsi a világ, a lányok is magyarok" - mondom, sziasztok, tényleg elég kicsi:) Szóval szépen összegyűltünk. Beszélgettünk egy ideig, a nőtől kaptam egy kis német nyelvleckét -tanár volt. Lefordított egy szöveget, amiből kiderült, hogy a Dunának ez a hivatalos forrása, de magát a folyót két patak, a Breg és a Brigach összefolyásától jegyzik Dunaként. Ez, a "Donau-Zusammenfluss", a "Duna-összefolyása" szintén a városban van. Több embertől próbáltam megtudni, hogy merre találom az originale-Donauquwelle-t, azaz az eredeti forrást, tehát a Bregnek ill. a Brigach-nak a forrását, de sajnos nem jártam sikerrel, a leírást, ami erről szólt pedig otthon felejtettem. Miután bejártam a várost, letáboroztam egy olasz lakóautó mellé, haverkodtam a kutyákkal.
A telefonom sajnos továbbra is rendetlenkedett, otthonról egyre dühösebb üzenetek érkeztek, hogy miért nem írok már. Esti programként még visszatekertem a városba internet kávézót keresni, összeakadtam egy újabb magyar családdal. Lefekvés előtt megterveztem a következő nap útvonalát, mivel a Duna 'elfogyott', a Duna menti kerékpárúttól is búcsút kellett vennem. Eltettem a Németország térképet és kikészítettem Svájcét...