esti grillparty
a kemény mag, középen egy hamisítatlan német sörhassal:)
a lakóautó (származási helye: Szahara) figyelemre méltó a tetején lévő szörf is, mint esővédő
városnézés...
érkezés Donauwörth-beSteppberg-NeuUlm, 2008.08.01. péntek
napi táv: 140 km
össztáv: 1012 km (megvan az első ezres, JUPPÍ:D)
A templomkertben eltöltött éjszaka hihetetlen pihentető volt. Itt nem feltétlenül a templomkerten van a hangsúly, inkább azon, hogy a természetben voltam, semmi zaj, semmi zavaró tényező (kivéve, hogy naplemente előtt vadásztak a környéken, de csak 1-2 lövés dördült el). A nap alapvetően 2 ciklikusan egymást követő eseményen alapult: amikor tudom, hogy pontosan hol vagyok, és amikor csak sejtem. Ez nem eltévedést jelent, csak azt, hogy a környék egészen Donauwörth-ig elég ritkán lakott, pontosabban nagyon kis települések találhatóak erre, amiket nem feltétlen jelöl az 1:500000 méretarányú térkép. Az mai penzum 1. felét többnyire murvás úton tettem meg, nyeltem is a port rendesen. Ha nem murván mentem, akkor eldugott kis mezőgazdasági utakon, így a Dunával sajnos csak ímel-ámmal találkoztam. Az első nagyváros, Donauwörth nagyon szimpatikus volt: rengeteg műköves sétálóutca, hangulatos teraszos kávézók és fagyizók (ezek közül természetesen egybe sem mentem be -spórolás), és meglepően sok felpakolt bringás. Megálltam egy köztéri térképnél, hogy merre menjek tovább, és -német szokás szerint- már érkezett is a segítség: egy aranyos görög lány és a német párja személyében. A nevüket már sajnos elfelejtettem, de úgy egy órát sétálgattunk és város néztünk együtt, elmondták, hogy merre a legpraktikusabb mennem. Séta közben a lány egyszer felkiáltott: "Nézd! Ők is magyarok!" És 2 bringás ment el előttünk, de sajnos nem magyarok voltak, az utánfutójuk hátulján lévő magyar zászló az úti célt jelölte: "We are going to Budapest". De azért jó volt látni a magyar színeket. Kiérve a városból, bevittem a szokásos mogyorókrémes, cukros teflonkenyér adagomat, amit a nemrég vásárolt almakompóttal és narancslével egészítettem ki. (Ekkor döntöttem el, hogy most már mindig veszek valami 'újat', amivel feldobom a megszokott kajákat). Földanya kegyes volt: megvárta a felhőszakadással, amíg befejezem az ebédet, ekkor kb. a 70. km-nél jártam, ezután végig esett sajnos.
Gyors esővédő intézkedések: sátor+polifoam egy nagy nylonzsákba, hátitáskára esővédő huzat, magamra esőkabát (magában a túratáskában pedig minden ruha -'kategóriák szerint' külön szatyorban volt-. Az út innen fotózás nélkül telt, az eső kicsit elvette a kedvem, de fütyörészés-és zenehallgatás terápiával gyorsan megoldottam a problémát:)
Volt viszont egy nagyon bosszantó dolog: mint az menet közben kiderült a "vízálló, "mindentkibír", "atombiztos" Cateye Velo8-típusú kilóméterórám nem bírta a vizet. Azt, hogy ez mennyire bosszantott, nem nagyon tudom leírni. Egy számláló hihetetlen nagy segítségére van a biciklisnek: számon tartja a napi és össztávot, ez alapján tudom tervezni a napom: mennyit jöttem eddig, mennyit megyek még, mennyivel 'száguldok' éppen... stb. stb. Amikor észrevettem, hogy nem működik, kb. úgy éreztem magam, mint Tom Hanks a Számkivetett c. filmben, amikor elveszíti kvázi egyetlen társát Wilsont, a baseball labdát. A helyzet azért nem volt annyira súlyos, elkezdtem megszerelgetni, állítgatni a szenzorokat... és sikerült. Aztán megint leállt... Végül csak rájöttem, hogy szárítgatni és törölgetni kell, akkor visszatér belé az élet:) (viszont ilyenkor mindig le kellett állni, letámasztani, stb. sok felesleges macera).
A nap végén pedig bekövetkezett egy régen várt esemény: átléptem az első 1000 km-t! Jó volt látni, ahogy átfordul a számlálóm. Ekkor éreztem igazából először, hogy most jó lenne valakivel lenni, akivel kezet lehet rázni, vagy épp koccintani valamivel.
És, hogy miért lett a citromos Beck's a mai nap egyik címadója?:D
Gyakorlatilag ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy elkélne egy társ, észrevettem egy kis tavat, a partján 1-2 sátorral és pavilonnal. Ez -gondoltam- tipikusan olyan hely, ahol én egy nagyon jót alszok majd. Elindultam a tó felé egy bekötőúton, de belebotlottam egy sorompóba... ki lehetett kerülni, mentem is tovább. Egy elég nagy retró, Mercedes lakóautó-felé elé fel volt verve egy esőbeálló (a teteje részét képezte egy szörfdeszka is), alatta pedig asztal és padok. Ez az útnak egy olyan pillanata, amire mindig nevetve gondolok vissza: ahogy közelebb gurultam, egy kopasz férfi nézett rám kérdően... köszöntünk, felkonferáltam magam, hogy ki vagyok és mióta jövök, fáradt vagyok stb. És a válasza -alapvetően még meg sem kérdeztem, hogy sátrazhatnék-e itt-: "Gyere ülj le, iszol sört?" :-D Hát, bevallom elfogadtam. Leültünk, aztán jött a csapat többi tagja is. Kiderült, hogy szociális munkások, és kijöttek a tóhoz, hogy kipróbálják a lakóautójukat (a történet ennél kicsit összetettebb volt, de a társaság a lényeg). Mondták, hogy egész nyugodtan sátrazzak itt velük. Azt este többi részét beszélgetéssel töltöttük, feltöltötték az elemeimet, és, ami a legjobb volt: grilleztek:) Ahogy megüresedett a tányérom, pakolták is rá a következő szeleteket... ez fehérjebevitel terén jelentős minőségi ugrás volt a halkonzervhez képest. És persze ugyanígy tettek a sörrel is:) Hajnali 2-ig beszélgettünk, ettünk, ittunk. Sokat megtudtam a németekről, a gondolkodásukról, az életükről. Kiderült, hogy ott sem kolbászból van a kerítés, ott is vannak problémák, csak másmilyenek.
A hely másik nagy előnye a tó volt: fürdőkád és mosókonyha ugyebár.
Utólag visszagondolva ez volt az egyik legjobb, ha nem A legjobb estém az út során. Többször megköszöntem nekik mindent, hálálkodtam, de, hogy valójában mennyire hálás voltam a segítségükért, azt valószínűleg 1-2 Danke! vagy Thank you! nem fejezte ki.
(A társaságról készült képeknél valamit elnyomtam a gépen, "kicsit" homályosak lettek... illusztrációnak azért betettem őket.)
