vihar után, vihar előtt: a Hohe Munde (2662 m) és a naplemente
a Tschirgant 2370 m-es csúcsa. az oviban épp ilyennek képzeltem el egy hegyet
a kronburg-i vár
highway to heaven...
a Parseiserspitze (3036 m) déli oldala
az Eisenspitze (2859 m) alatt elterülő Flirsch városa
az utam magassági rekordja
a Valluga 2809 m-es csúcsa az Arlberg-hágóról
a hágó szerpentinje kicsit közelebbről (egy ilyen táblát meg hamarabb is kitehettek volna:))
az Arlberg csúcsa, jobbra a hágó eleje
az elterelés vége (itt azért cumi volt feltolni)
a Klostertal koszorúja reggel
vannak, akik vekkerre ébrednek, vannak, akik... tehenekre :-) (éjszakánként a biciklit befordítottam a sátor egyik bejáratához, a kivett első kereket pedig hozzálakatoltam a hátsóhoz, ez takarja ki az éppen bekukkantó bocit)Innerbraz-Roppen 2008. augusztus 7. csütörtök
napi táv: 92 km
össztáv: 1764 km
Az éjszakám sajnos meglehetősen nyugtalanul telt, közhellyel élve 'rémálmok gyötörtek'. Nagyjából 2 óránként arra keltem fel, hogy valaki épp felhúzza a sátram cipzárját, és a fejemhez nyúl...mindez kiegészült az 'álom az álomban' jelenséggel, tehát azt álmodtam, hogy alszok, és azt álmodom, hogy valaki babrálja a sátram... stb. Ez azért volt "jó", mert kvázi 2x kellett felébrednem ahhoz, hogy rájöjjek, semmi gáz. De, annál, ami ez után jött, talán még a forgolódás is jobb volt:)
Hajnalban, 4 óra után egy kicsivel érdekes lépdelésekre keltem. Lassú, monoton csoszogás, amihez folyamatos fű-tépés hang párosul. Egyre gyakrabban és egyre közelebbről... Aztán pedig az a hang, ami már félre érthetetlen volt: a kolomp. Mégpedig egy termetes tehéncsorda vezetőjének nyakában lévő kolomp. Gyorsan tudatosult hát bennem, hogy a fű itt nem azért olyan szép rendezett, mert Günter bácsi ide jár kaszálni, hanem, mert egy legelő közepén vagyok, ahova épp most érkezett meg a tehén csorda. Kidugtam a fejem a sátorból, és naná, hogy felém jöttek. Nem balra, nem jobbra, hanem a szép, új, zöld sátram felé. Egy kis bogárnak éreztem magam a reggeliző tálcán. Ahogy elérték a sátram, elég vegyes érzések voltak bennem, nem igazából félelem, mert gondoltam, hogy nem rontanak nekem a vérengző alpesi tehenek, de azért jelentősen csökken a komfort érzetem. Az pedig kimondottan vicces volt, ahogy az árnyékuk a sátorra vetődött... mint a Jurassic park logója:) De amikor már közvetlenül a sátor mellett legeltek, nem kímélve a sátorcövekeket sem, és nyállal "impregnálták" a ponyvát, kicsit kezdtem kínosan érezni magam. Igyekeztem félelmetesnek tűnni, és a HÉÉ ill. NEE vezényszavakat sátor mozgatással kombináltam... így végül odébb álltak :-)
Visszaaludtam. De az örömöm nem tartott sokáig, 7 óra után megérkezett a következő reggeliző turnus. A szisztéma ugyanaz volt: legeltek, megláttak, odajöttek, rámbámultak, összenyálaztak, elmentek. Ez a 2. ébresztő egyébként még időben is jött, 7-körül amúgy is keltem volna:)
A szokásos reggeli rituálé, pakolás után már indultam is. Az út szigorúan emelkedett, nem kimondottan éreztem erőt magamban. A legközelebbi településen, Dalaas-ban visszaváltottam a svájci frankom euróba -Ausztriában a legkisebb faluban is van egy Erste bank- és gurultam is a Spar-ba reggeliért. Aminek ugye most külön tartalmasnak kellett lennie, közeledtem ugyanis az 1793 m-en lévő Arlberg-hágóhoz. Feltöltöttem a mogyoró krém és halkonzerv készleteket, és vettem narancslevet is, mintegy megújítandó a kalcium-magnézium tabletták kissé unalmas ízét. (Azt csak később vettem észre, hogy a narancslé diétás, így tényleg csak az ízéért ihattam, tápanyag semmi nem volt benne:))
A bőséges, Spar előtti padon elfogyasztott reggelim után már lendületesebben tudtam magam mögött a kilométereket, a hol jobban, hol kevésbé, de folyamatosan emelkedő úton. Váltva mentem a főúton és az azzal párhuzamos kerékpárúton, amin külön jelölték a következő települések neveit és a távolságot. Egy út építés viszont véget vetett az idillnek, és a sima kerékpárút köves, murvás útra váltott, ez felfelé mókuskerekezve kimondottan kényelmetlen volt. Mindez szerencsére nem tartott sokáig, pár km után visszacsatlakozott a 190-es főútba, bár ehhez már sajnos tolni is kellett egy keveset az akkor már szinte járhatatlan úton. Délre már teljesen eléheztem, a hőség és az emelkedő kivette az erőm, enni kellett. Langen-be már "erőtől duzzadva" (halkonzerv+"nutella"+cukor"+Mg) érkeztem, a térkép szerint nyugati irányból innen indul az Arlberg-hágó mászása. Árnyék nulla, nemrég múlt dél. A sisakot is levettem, hogy több hőt tudjak leadni. Mp3 lejátszó be, és start. A legkisebb fokozaton mókuskerekeztem felfelé, és ment. Én is meglepődtem, de ment, nem kellett leszállni és tolni. Néha fel-felvettem a pecás sapkám, hogy a homlokomról ömlő izzadtság ne mind a szemembe menjen. Pszichésen valószínűleg annyira rákészültem erre az emelkedőre, hogy mindig azt vártam, mikor lesz nehezebb, hol lesz az a pont, ahonnan már nem tudok nyeregben maradni... De ez a pont szerencsére nem jött el, és egy jó óra után, délután 2 körül az Arlberg-hágó tetején voltam. A 'csúcsún' souvenír bolt, kajálda, söröző. Éhes nem voltam, souvenírre nem költöttem... így maradtam a sörözőnél. A csúcs-sör, egy 0.33-as Stiegel elfogyasztása közben (a 2 eurót kicsit ódzkodva adtam oda érte, de az üveg azóta is a polcomon van) elküldtem 1-2 büszkélkedő sms-t az otthoni szkeptikusoknak: sikerült, fent vagyok! A WC-ből kijövet kedves derültségre adott okot, hogy 4-5 ember áll a biciklim mellett, és nézegetik, mutogatnak rá. Ahogy leültem mellé, kikérdezgettek, hogy honnan-hova tartok, beszélgettünk egy sort, nagyon kedvesek voltak. A hágó tetejéről egyébként tovább lehet felvonózni a Valluga 2809 m-es csúcsára, ezt az ünneplő sör javára kihagytam. A csehóban felcsendülő Sweet home alabama c. szám jelezte: itt az idő megkezdeni a legurulást a 13%-os dőlésszögű lejtőn, kezdődhet a rock 'n' roll. Az utópiám a nyeregbe pattanást követően gyorsan végetért: a hátsó kerék defektes volt, de csak lassan eresztette a levegőt, így nem álltam le kicserélni. Keményre fújtam, és elindultam lefelé.
A kb. 20 kg-os csomag elég gyorsan lendületbe hozott, ahogy kiengedtem a féket, azonnal felgyorsultam, csodás érzés volt... Gyakorlatilag végig fékeztem, hogy a kanyarokban ne legyen baj, a csúcs sebesség így is 74.5 km/óra lett:-) A kanyarokban a 35-40 km/órát mármár lassúnak is éreztem. St. Antonban megálltam ebédelni és rendbehozni a kereket, aztán gurultam is tovább. Innentől kezdve a nap hátra lévő felében vagy csak gurultam, vagy tekertem is mellé egy kicsit, de álomtempóban, 35-ös átlaggal haladtam a lejtős úton. Egyedüli negatívum a sok alagút volt, ezek persze nagyon jók, hasznosak stb. de kerékpárral kimondottan félelmetesek a felerősödő zajok miatt. Nem kis bánatomra a feltámadó szél jelezte, hogy változni fog az idő, és, mivel napok óta döglesztő meleg volt, semmi jóra nem lehetett számítani. Mire Roppen városka határába érkeztem, megjöttek a felhők is, és este 6 után leszakadt az ég, a hőmérséklet pedig kb. 10 fokkal visszaesett. A vihart egy buszmegállóban vészeltem át, és meggyőztem magam, hogy mára elég is lesz ennyi, ideje szállást keresni. Bóklásztam egy sort a városban, kemping sehol, viszont szemet szúrt a város felett elterülő füves domb, és a rajta lévő kis fakunyhók. Feltekertem, a cél alapvetően az volt, hogy egy ilyen kunyhó mellett sátrazok, de, mivel a fű térdig ért, ez annyira nem volt ideális. És jobb ötletem is támadt. Az házikók alapvetően nem voltak lezárva, a szalmabálák tárolásán kívül más célt nem is szolgáltak. Pusztán azt, hogy egy éjszakára menedéket adjanak:-) Benyitottam az egyikbe, tökéletes volt. Befért a bringa is, én pedig felpakoltam a szalmabálák tetejére. Lassan besötétedett, és a már elvonult vihar is visszatért. Az eső szakadt, a dörgésekbe -ahogy mondani szokás- beleremegett a domboldal... de kit érdekel? Biztonságban vagyok, most már eshet reggelig.
Visszaaludtam. De az örömöm nem tartott sokáig, 7 óra után megérkezett a következő reggeliző turnus. A szisztéma ugyanaz volt: legeltek, megláttak, odajöttek, rámbámultak, összenyálaztak, elmentek. Ez a 2. ébresztő egyébként még időben is jött, 7-körül amúgy is keltem volna:)
A szokásos reggeli rituálé, pakolás után már indultam is. Az út szigorúan emelkedett, nem kimondottan éreztem erőt magamban. A legközelebbi településen, Dalaas-ban visszaváltottam a svájci frankom euróba -Ausztriában a legkisebb faluban is van egy Erste bank- és gurultam is a Spar-ba reggeliért. Aminek ugye most külön tartalmasnak kellett lennie, közeledtem ugyanis az 1793 m-en lévő Arlberg-hágóhoz. Feltöltöttem a mogyoró krém és halkonzerv készleteket, és vettem narancslevet is, mintegy megújítandó a kalcium-magnézium tabletták kissé unalmas ízét. (Azt csak később vettem észre, hogy a narancslé diétás, így tényleg csak az ízéért ihattam, tápanyag semmi nem volt benne:))
A bőséges, Spar előtti padon elfogyasztott reggelim után már lendületesebben tudtam magam mögött a kilométereket, a hol jobban, hol kevésbé, de folyamatosan emelkedő úton. Váltva mentem a főúton és az azzal párhuzamos kerékpárúton, amin külön jelölték a következő települések neveit és a távolságot. Egy út építés viszont véget vetett az idillnek, és a sima kerékpárút köves, murvás útra váltott, ez felfelé mókuskerekezve kimondottan kényelmetlen volt. Mindez szerencsére nem tartott sokáig, pár km után visszacsatlakozott a 190-es főútba, bár ehhez már sajnos tolni is kellett egy keveset az akkor már szinte járhatatlan úton. Délre már teljesen eléheztem, a hőség és az emelkedő kivette az erőm, enni kellett. Langen-be már "erőtől duzzadva" (halkonzerv+"nutella"+cukor"+Mg) érkeztem, a térkép szerint nyugati irányból innen indul az Arlberg-hágó mászása. Árnyék nulla, nemrég múlt dél. A sisakot is levettem, hogy több hőt tudjak leadni. Mp3 lejátszó be, és start. A legkisebb fokozaton mókuskerekeztem felfelé, és ment. Én is meglepődtem, de ment, nem kellett leszállni és tolni. Néha fel-felvettem a pecás sapkám, hogy a homlokomról ömlő izzadtság ne mind a szemembe menjen. Pszichésen valószínűleg annyira rákészültem erre az emelkedőre, hogy mindig azt vártam, mikor lesz nehezebb, hol lesz az a pont, ahonnan már nem tudok nyeregben maradni... De ez a pont szerencsére nem jött el, és egy jó óra után, délután 2 körül az Arlberg-hágó tetején voltam. A 'csúcsún' souvenír bolt, kajálda, söröző. Éhes nem voltam, souvenírre nem költöttem... így maradtam a sörözőnél. A csúcs-sör, egy 0.33-as Stiegel elfogyasztása közben (a 2 eurót kicsit ódzkodva adtam oda érte, de az üveg azóta is a polcomon van) elküldtem 1-2 büszkélkedő sms-t az otthoni szkeptikusoknak: sikerült, fent vagyok! A WC-ből kijövet kedves derültségre adott okot, hogy 4-5 ember áll a biciklim mellett, és nézegetik, mutogatnak rá. Ahogy leültem mellé, kikérdezgettek, hogy honnan-hova tartok, beszélgettünk egy sort, nagyon kedvesek voltak. A hágó tetejéről egyébként tovább lehet felvonózni a Valluga 2809 m-es csúcsára, ezt az ünneplő sör javára kihagytam. A csehóban felcsendülő Sweet home alabama c. szám jelezte: itt az idő megkezdeni a legurulást a 13%-os dőlésszögű lejtőn, kezdődhet a rock 'n' roll. Az utópiám a nyeregbe pattanást követően gyorsan végetért: a hátsó kerék defektes volt, de csak lassan eresztette a levegőt, így nem álltam le kicserélni. Keményre fújtam, és elindultam lefelé.
A kb. 20 kg-os csomag elég gyorsan lendületbe hozott, ahogy kiengedtem a féket, azonnal felgyorsultam, csodás érzés volt... Gyakorlatilag végig fékeztem, hogy a kanyarokban ne legyen baj, a csúcs sebesség így is 74.5 km/óra lett:-) A kanyarokban a 35-40 km/órát mármár lassúnak is éreztem. St. Antonban megálltam ebédelni és rendbehozni a kereket, aztán gurultam is tovább. Innentől kezdve a nap hátra lévő felében vagy csak gurultam, vagy tekertem is mellé egy kicsit, de álomtempóban, 35-ös átlaggal haladtam a lejtős úton. Egyedüli negatívum a sok alagút volt, ezek persze nagyon jók, hasznosak stb. de kerékpárral kimondottan félelmetesek a felerősödő zajok miatt. Nem kis bánatomra a feltámadó szél jelezte, hogy változni fog az idő, és, mivel napok óta döglesztő meleg volt, semmi jóra nem lehetett számítani. Mire Roppen városka határába érkeztem, megjöttek a felhők is, és este 6 után leszakadt az ég, a hőmérséklet pedig kb. 10 fokkal visszaesett. A vihart egy buszmegállóban vészeltem át, és meggyőztem magam, hogy mára elég is lesz ennyi, ideje szállást keresni. Bóklásztam egy sort a városban, kemping sehol, viszont szemet szúrt a város felett elterülő füves domb, és a rajta lévő kis fakunyhók. Feltekertem, a cél alapvetően az volt, hogy egy ilyen kunyhó mellett sátrazok, de, mivel a fű térdig ért, ez annyira nem volt ideális. És jobb ötletem is támadt. Az házikók alapvetően nem voltak lezárva, a szalmabálák tárolásán kívül más célt nem is szolgáltak. Pusztán azt, hogy egy éjszakára menedéket adjanak:-) Benyitottam az egyikbe, tökéletes volt. Befért a bringa is, én pedig felpakoltam a szalmabálák tetejére. Lassan besötétedett, és a már elvonult vihar is visszatért. Az eső szakadt, a dörgésekbe -ahogy mondani szokás- beleremegett a domboldal... de kit érdekel? Biztonságban vagyok, most már eshet reggelig.
