a fürdőkádam 
szálláshely, háttérben a völgy (...)
a szomszéd templom, jobbra a sátram
...és a domb tetején. több órája sehol egy település, és beleszaladok egy templomba... kicsit meglepődtem :-)
felgyaloglás a dombra, visszatekintés a drótszamárra (pötty középen)...
Duna-holtág... a "kalandfilm" kezdete
Neuburg an der Donau, pózolás a kastély előtt
Ingolstadt, külön stílusos híd a bringásoknak
ebéd... az íze sem jobb, mint ahogy kinéz, de tele van energiával (Maggi leves egy kevés plusz tésztával)
igazi modellalkat
"...csak arra van egy emelkedő, a hegymenetet bírod?"Regensburg-Steppberg, 2008.07.31. csötürtök
napi táv: 132 km
össztáv: 872 km
Reggel nem túl kipihentem ébredtem, hála a sokcsillagos göröngyös talajnak. Következtek a reggeli rutinfeladatok: sátorbontás, sátorszárítás (volt egy kis eső), 1-2 falat, 'felnyergelés', kulacs-és palacktöltés: általában összesen 5 L vizet vittem magammal. Ezt többször magam is soknak gondoltam (menet közben nagy teher és fel is melegszik), viszont a tapasztalat azt mutatta, hogy nem árt az előre tervezés: nem lehet tudni, lesz-e, és, ha igen, milyen vízforrás menet közben. Számos kút van persze, de ezekre rendre ki is van írva: Kein trinkwasser! (Nem ivóvíz!) Így is többször megesett, hogy egy kertbe besétálva kértem vizet, vagy adott esetben csak benyújtottam az üres kulacsaimat egy kerítésen, kérő tekintettel, szépen mosolyogva. Ennyit a vízről. Az út első 10-15 km-e kellemesen, szépen a Duna mentén haladt, aztán jött egy kis kukorica. Saal an der Donau után Kelheim, majd Nürnberg irányába egy csatorna torkollik (vagy ágazik el a Dunából, ahonnan nézzük) a Dunába, innentől az amúgy szemmel láthatóan keskenyebb folyót már a térkép is más színnel-és vastagsággal jelzi. Ennek nagyon örültem, ilyenkor éreztem igazán, hogy tényleg haladok valamerre.
A németek nagyon segítőkészek, már-már zavarbaejtően. Start után pár km-rel elővettem a térképem, hogy megnézzek valamit, rögtön oda is jött hozzám egy hölgy, hogy miben tud segíteni. Nagyon aranyos volt, beszélgettünk, elment, én maradtam a térképpel. Egy perc múlva egy középkorú férfi lépett oda hozzám, hogy merre szeretnék menni:-) Elmondtam, elmutogatta. És megkérdezte -megszorongatva a combját- hogy hogyan állok izom-ügyileg, bírom-e a hegymenetet. Mondtam, hogy remélhetőleg igen. Mosolygott -később megértettem, hogy miért, sztori pár sorral lejjebb- váltottunk 1-2 szót és haladtam tovább.
Eddig még nem írtam le a leglényegesebb eddig megtapasztalt különbségekről az osztrák és a német viszonyok között, majd most. Az osztrákok sokkal 'lelkesebben' tartják karban a Duna-menti kerékpárút rájuk eső szakaszát, a németek ezzel szemben kihasználják -ezt már írtam is- a már meglévő mezőgazdasági utakat, de nem ez volt a legbosszantóbb: előszeretettel nem aszfaltozznak, hanem zúzott kaviccsal szórják fel az utat, és -szerintük- kész az út. El lehet képzelni, hogy ez a murvás út mennyire tett jót a gumiknak... és még sok más gond is volt bele. Előnyük viszont, hogy rendre a part mentén haladnak, így a kilátás kárpótolt. Ezek közül az egyik Weltenburg előtt okozott nem kis bosszankodást -mellékelt kép, ezen mosolygott az útbaigazító-; egy jelentős emelkedőre szintén murván kellett volna felkaptatni, ami technikailag nem volt kivitelezhető: Petra (a biciklim beceneve) totálisan farnehéz, minden csomag a hátsó kerék felett van, a kavicsokon pedig természetesen nem tapad az aszfaltgumi. Ahogy az út emelkedett, nyeregben maradva a kormányt 'húztam', minek következtében az első kerék -lévén, hogy semmi nem terheli- ide-oda csúszkált, majd elemelkedett a földtől. Így ugye nem lehet haladni. Sebaj, tolom. Na persze... ekkor ugyanis, a kormányt fogva a hátul lévő 20-25 kg-ot semmi nem tartja, és mivel az első kerék továbbra sem tapad a kavicsokon, az oldalra csúszik, a kerékpár pedig szépen felborul... Az első elágazásnál kimentem a közútra, és eléggé megszivatva éreztem magam, azon ugyanis alig volt forgalom, így igazából nem értetem, mi értelem volt elterelni róla. Nade, feljutottam, lefelé pedig mindenért kárpótolt a megérdemelt gurulás. Az ebédemet egy kápolna mellett költöttem el, árnyék, polifoam leterítve, gázfőző kipakolva, már főtt is a tészta. A következő esemény Neuburg előtt történt. Persze ez csak nekem megy esemény számba... megkérdeztem egy bringás srácot, hogy merre megy a legjobb út Neuburg felé, elmondta, ő ment balra, én jobbra. Pár km után viszont lihegést hallottam hátulról, a srác volt, és mondta, hogy egyedül eleget teker, ha már itt van egy srác Magyarországról, akkor elkíséri. És bekísért Neuburg-ba. Ezzel tudom, a saját lovam dícsérem, de nagyon jól esett. Neuburgban lefotózott a kastélynál, és elváltak az útjaink. Az ilyen találkozásokat talán éppen az teszi olyan jelentőssé, hogy valószínüleg soha többé nem találkozunk, viszont én emlékszek a "neuburg-is bringásra", ő meg -talán- a magyar srácra. Neuburg után nem követtem a táblák által mutatott irányt, "fellázadtam" a murvás terelések ellen, és ragaszkodtam a parthoz legközelebb eső úthoz. Így egy ideig a töltésen, majd egy erdőben találtam magam. Majd megint a töltésen, és úgy 1 óra után észbekaptam, hogy jó ideje semmilyen -a töltés útján kívül- civilizációval nem találkoztam. Az "iránytűm nem hazudik" alapon követtem a folyó egy holtágát. Amikor az utat már fű borította, gyanús lett, hogy erre tényleg ritkán járnak. Egy tóhoz érkeztem, amiben 60-70 cm-es halak -elvileg busák- napoztak. Na ekkor már tényleg egy kalandfilmben éreztem magam. Egy emelkedő előtt letettem Petrát, -gyaokrlatilag a tó partján- és felszaladtam, hogy szétnézzek fentről: merre tovább. Fent nem kis meglepetésemre két kápolnával, és füves placcal találkoztam... na mi ez, ha nem tökéletes szálláshely?:) Feltoltam a pakkom, felépítettem a házam, ez kicsit körülményes volt a szúnyogok miatt. A "ház" szúnyoghálója mögött kipihegtem magam. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy csak pár korty vizem maradt az éjszakára, forralni pedig nem akartam. Így a vacsora is elmaradt, sőt, valójában igazából foggalmam sem volt, éppen hol vagyok, csak azt tudtam, hogy 132 km-rel közelebb a forráshoz. De ez akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem érdekelt. Késöbb lementem a tóhoz, amit kineveztem fördőkádnak és mosókonyhának. (Szappan nélkül természetesen, semmi szennyezés.)
A sátor ajtaja a völgyre nézett, amiben a Nap lement... na akkor igazán azt éreztem, hogy, ha holnap bekövetkezne a 2000-re jósolt világvége... szóval az ilyen pillanatokért érdemes élni és az ilyenekért volt érdemes elindulni. Azt hiszem ebben van a nagybetűs BOLDOGSÁG titka. (ömlengés vége)
