jelképes búcsú a Naptól, az az-naptól, és lassan az Alpoktól is
a Dachstein (2995 m) déli oldala
a Hochkönig (2941m)
ma is érdemes volt felkelniTaxenbach-Gaishorn: 2008. 08. 10. vasárnap
napi táv: 168 km (rekord)
össztáv: 2032 km
Ez szintén nem az a hely volt, ahol sokáig lehetett volna reggel ejtőzni, így sajnos elmaradt a "na csak még 5 perc". Korai kipattanás, az árulkodó dolgok, mint a polifoam és a hálózsák gyors elpakolása következtek, mintha épp csak akkor érkeztünk volna oda. A könnyes búcsú elmaradt, még váltottunk pár szót, és francia barátom már ott sem volt, én azért még megreggeliztem, kis meleg tea, csokis keksz, 1-2 mogyoró krémes kenyér.
Start. Az idő pazar, árnyékban kellemes hűvös. a napon meleg, épp amennyire kell. Az eső elment szerencsére, az ég kék, sehol egy felhő. A 311-3-as fő úton St.Johann felé vettem az irányt, kerékpárút itt még nincs, de a forgalom is minimális. A városba érve találtam egy Schwarzach-ba tartó bicikli utat, ami nekem épp kapóra jött. Azzal a kivétellel, hogy ez is, mint sok más út igyekszik bemutatni a hely szebb részét, így nem a fő út, azaz a jobbára legrövidebb út mentén halad. Ez persze nagyon jó, nyugalom, stb. de ekkor talán már hajlottam a "haladósabb" megoldások felé. Az út meredeken fölfelé haladt, nem kimondottan száguldoztam, szép egyenletesen azért ment a mászás. A váltót még előző este sikerült megszerelni, így szerencsére ezzel sem volt gond. Elhaladtam egy kilátó hely mellett, ahonnan gyönyörűen látszott a Hochkönig 2941 m-es kopár csúcsa. Tartottam egy kis bámészkodás-fotózás szünetet.
Schwarzach egy völgyben volt, így a felmászást szép leereszkedés követte, aztán a városból kiérve ismét fel. A 163-as útról Liezen felé haladok tovább a 320-as úton. Bicikli út hol van, hol nincs, ha van, hol azon megyek, hol nem, mivel az út minősége tökéletes, a forgalom pedig csekély. Áthaladok Madling Hágó 794 m-es emelkedőjén, ez valójában beleolvadt a többi fel-lemenetbe. A szokásos ebédet egy árnyékos padon főzöm meg a bicikli út mentén, kora délután. Maggi sajtos tészta, hogy biztosítva legyen a napi energia, rögtön 2 adag:) Elhatároztam ugyanis, hogy "amíg bírom addig megyek" napot tartok, ez pedig csak bőséges ebéddel működik. Ahogy tovább indultam szűk 1 órás sziesztámból, nem sokkal ismerős szavakat hallottam: "magyarok!" És a zászló ismét jól jött. Egy magyar, nyaraló házaspár 2 fiának szúrtam szemet, helyesebben a lobogóm. Odajöttek, beszélgettünk egy keveset. Ki-kicsoda, ki mit csinál itt. Magyarokkal mindig jó esett találkozni, magyarul beszélni, magyarul "hallgatni". Pár óra múlva pedig megláttam végre, amit már mondhatni vártam: a Dachstein-t. A maga 2995 m-ével abszolút uralja a környéket. Hatalmas. Csak nézel fel rá és arra gondolsz, te milyen kicsi is vagy. A hegy jó ideig "kísért", mire kiesett a látó szögemből.
Liezenbe este 6 előtt érek, akkor már kellemes hűvös van, nem hideg, tekerni éppen ideális. Kelet felé a 113-as úton folytatom az utam. Visszagondolva, ez a szakasz rajta van a legszebb szakaszok dobogóján. Az út tükör sima, kicsit lejt, nem nagyon, csak annyira, hogy elhiggyem, ez talán nem is lejt, magamtól megyek ennyire:) Hihetetlen csend, hallani, ahogy a gumik súrlódnak az úton, mellettem erdő. Szóval ez a rész talán több volt egy szimpla "jó volt"-nál. Fáradtságnak a kiadós ebédnek hála nyoma sincs, pedig ekkor már 150 km körül jártam. A Nap lassan lebukott, de már annyira megszoktam, a "majd alszok valahol" mentalitást, hogy igazából ez sem zavart, csak mentem, és élvezem, hogy haladok.
Este 8 előtt Gaishorn-ba érve azért már foglalkoztatott a napi szállás hely megtalálása. Nem a fáradtság miatt, inkább a sötétség zavart, sok sok szép dologról maradok így le, nem látom a tájat sem. A környék tipikus alpesi farmokkal volt tele, 1-2 kis faluval. A turizmus itt nem dívik, azaz kempingre sem kellett számítanom.
Egy füves rétet szemeltem ki, nem messze a bicikli úttól. A szélén bebálázott, befóliázott szalma tömbök, éppen ideálisak voltak letámasztani a járművet, és elidőzni rajtuk, míg be nem sötétedik annyira, hogy probléma nélkül felverjem a sátram. Leülök, felöltözök, megírom a szokásos néhány sort a napomról. Aztán következtek a 'minden OK' sms-ek megírásai az otthoniaknak. Talán éppen anyának írtam, amikor valami neszre lettem figyelmes, de gondoltam csak a szél fújja a füvet és a fákat... de nem. Pár pillanat múlva egy hihetetlen nyugodt és kimért -osztrák- hang kérdezte tőlem, hogy én amúgy mit is csinálok ott. Hát mit mondjak. Azért kicsit betojtam:) Oldalra nézve egy hosszú kabátos, gumicsizmás alak állt mellettem, vele egy magasságú bottal a kezében. A válasz előtt pár másodpercig még sóhajtoztam és vártam, hogy a pulzusom visszaálljon a normál értékre. A 'legelő ura' volt az, este még körbejárta a portát. Jó jó, sejtetem, én hogy valakinek a földjén vagyok, de maga a ház 100 m-ekre volt, így annyira nem foglalkoztam vele. A 'tulaj' pedig nagyon kellemes meglepetés volt. Angolul nem beszélt, így az eddig összeszedett német tudást kellett kamatoztatnom. Ez éppen elég volt 1-2 kérdés megválaszolására: mióta-honnan jövök, miért vagyok itt, hol a társam. Addig addig beszélgettünk, hogy végül azt mondta, hogy ne maradja itt, nagy a fű, kényelmetlen lenne, jöjjek inkább be az udvarra, tehát a ház, szép kis rendezett udvar részére, ott sokkal jobb sátrazni is. Odasétáltunk. Körbevezetett a tanyán, nagyon tetszett. Lovak, tehenek, nagy istállók. Megmutogatta, hogy hol a mosdó, hol tudok zuhanyozni, hova tegyem a sátram. Büszkén mutatta a gyümölcsfáit is, hogy már megértek, (alma, barack, szilva) nagyon finomak, szolgáljam ki magam. Zárásul pedig vacsorával kínált... Mire felvertem a sátram, hozott nekem egy akkora szendvicset, hogy több volt benne a sonka, mint maga a zsömle. És diós kiflit, ami nem elég, hogy az egyik kedvencem, de friss, meleg volt. Így aznap jóllakottan, elégedetten, a hegyóriásokra gondolva aludtam el.
Start. Az idő pazar, árnyékban kellemes hűvös. a napon meleg, épp amennyire kell. Az eső elment szerencsére, az ég kék, sehol egy felhő. A 311-3-as fő úton St.Johann felé vettem az irányt, kerékpárút itt még nincs, de a forgalom is minimális. A városba érve találtam egy Schwarzach-ba tartó bicikli utat, ami nekem épp kapóra jött. Azzal a kivétellel, hogy ez is, mint sok más út igyekszik bemutatni a hely szebb részét, így nem a fő út, azaz a jobbára legrövidebb út mentén halad. Ez persze nagyon jó, nyugalom, stb. de ekkor talán már hajlottam a "haladósabb" megoldások felé. Az út meredeken fölfelé haladt, nem kimondottan száguldoztam, szép egyenletesen azért ment a mászás. A váltót még előző este sikerült megszerelni, így szerencsére ezzel sem volt gond. Elhaladtam egy kilátó hely mellett, ahonnan gyönyörűen látszott a Hochkönig 2941 m-es kopár csúcsa. Tartottam egy kis bámészkodás-fotózás szünetet.
Schwarzach egy völgyben volt, így a felmászást szép leereszkedés követte, aztán a városból kiérve ismét fel. A 163-as útról Liezen felé haladok tovább a 320-as úton. Bicikli út hol van, hol nincs, ha van, hol azon megyek, hol nem, mivel az út minősége tökéletes, a forgalom pedig csekély. Áthaladok Madling Hágó 794 m-es emelkedőjén, ez valójában beleolvadt a többi fel-lemenetbe. A szokásos ebédet egy árnyékos padon főzöm meg a bicikli út mentén, kora délután. Maggi sajtos tészta, hogy biztosítva legyen a napi energia, rögtön 2 adag:) Elhatároztam ugyanis, hogy "amíg bírom addig megyek" napot tartok, ez pedig csak bőséges ebéddel működik. Ahogy tovább indultam szűk 1 órás sziesztámból, nem sokkal ismerős szavakat hallottam: "magyarok!" És a zászló ismét jól jött. Egy magyar, nyaraló házaspár 2 fiának szúrtam szemet, helyesebben a lobogóm. Odajöttek, beszélgettünk egy keveset. Ki-kicsoda, ki mit csinál itt. Magyarokkal mindig jó esett találkozni, magyarul beszélni, magyarul "hallgatni". Pár óra múlva pedig megláttam végre, amit már mondhatni vártam: a Dachstein-t. A maga 2995 m-ével abszolút uralja a környéket. Hatalmas. Csak nézel fel rá és arra gondolsz, te milyen kicsi is vagy. A hegy jó ideig "kísért", mire kiesett a látó szögemből.
Liezenbe este 6 előtt érek, akkor már kellemes hűvös van, nem hideg, tekerni éppen ideális. Kelet felé a 113-as úton folytatom az utam. Visszagondolva, ez a szakasz rajta van a legszebb szakaszok dobogóján. Az út tükör sima, kicsit lejt, nem nagyon, csak annyira, hogy elhiggyem, ez talán nem is lejt, magamtól megyek ennyire:) Hihetetlen csend, hallani, ahogy a gumik súrlódnak az úton, mellettem erdő. Szóval ez a rész talán több volt egy szimpla "jó volt"-nál. Fáradtságnak a kiadós ebédnek hála nyoma sincs, pedig ekkor már 150 km körül jártam. A Nap lassan lebukott, de már annyira megszoktam, a "majd alszok valahol" mentalitást, hogy igazából ez sem zavart, csak mentem, és élvezem, hogy haladok.
Este 8 előtt Gaishorn-ba érve azért már foglalkoztatott a napi szállás hely megtalálása. Nem a fáradtság miatt, inkább a sötétség zavart, sok sok szép dologról maradok így le, nem látom a tájat sem. A környék tipikus alpesi farmokkal volt tele, 1-2 kis faluval. A turizmus itt nem dívik, azaz kempingre sem kellett számítanom.
Egy füves rétet szemeltem ki, nem messze a bicikli úttól. A szélén bebálázott, befóliázott szalma tömbök, éppen ideálisak voltak letámasztani a járművet, és elidőzni rajtuk, míg be nem sötétedik annyira, hogy probléma nélkül felverjem a sátram. Leülök, felöltözök, megírom a szokásos néhány sort a napomról. Aztán következtek a 'minden OK' sms-ek megírásai az otthoniaknak. Talán éppen anyának írtam, amikor valami neszre lettem figyelmes, de gondoltam csak a szél fújja a füvet és a fákat... de nem. Pár pillanat múlva egy hihetetlen nyugodt és kimért -osztrák- hang kérdezte tőlem, hogy én amúgy mit is csinálok ott. Hát mit mondjak. Azért kicsit betojtam:) Oldalra nézve egy hosszú kabátos, gumicsizmás alak állt mellettem, vele egy magasságú bottal a kezében. A válasz előtt pár másodpercig még sóhajtoztam és vártam, hogy a pulzusom visszaálljon a normál értékre. A 'legelő ura' volt az, este még körbejárta a portát. Jó jó, sejtetem, én hogy valakinek a földjén vagyok, de maga a ház 100 m-ekre volt, így annyira nem foglalkoztam vele. A 'tulaj' pedig nagyon kellemes meglepetés volt. Angolul nem beszélt, így az eddig összeszedett német tudást kellett kamatoztatnom. Ez éppen elég volt 1-2 kérdés megválaszolására: mióta-honnan jövök, miért vagyok itt, hol a társam. Addig addig beszélgettünk, hogy végül azt mondta, hogy ne maradja itt, nagy a fű, kényelmetlen lenne, jöjjek inkább be az udvarra, tehát a ház, szép kis rendezett udvar részére, ott sokkal jobb sátrazni is. Odasétáltunk. Körbevezetett a tanyán, nagyon tetszett. Lovak, tehenek, nagy istállók. Megmutogatta, hogy hol a mosdó, hol tudok zuhanyozni, hova tegyem a sátram. Büszkén mutatta a gyümölcsfáit is, hogy már megértek, (alma, barack, szilva) nagyon finomak, szolgáljam ki magam. Zárásul pedig vacsorával kínált... Mire felvertem a sátram, hozott nekem egy akkora szendvicset, hogy több volt benne a sonka, mint maga a zsömle. És diós kiflit, ami nem elég, hogy az egyik kedvencem, de friss, meleg volt. Így aznap jóllakottan, elégedetten, a hegyóriásokra gondolva aludtam el.
