20. nap: Hol a határ...?

a Weiz-szurdok

az ebédlőm 2.

az ebédlőm 1.

terülj terülj asztalkám


Gaishorn- Gleisdorf: 2008. 08.11. hétfő

napi táv: 166 km

össztáv: 2198 km


Reggel 7 előtt nyerítésre kelek. Így leírva elég fura, de egy egészen érdekes dolog, olyan békés "vidéki". Ha erre kelsz, az a napod első gondolata, hogy körülötted minden nyugodt, a város messze van, és ez így van jól... legyen is messze. Amikor kijöttem persze már mindenki fent volt. A tegnap megismert apuka a tehenek körül tettvett, a fia épp a hámját kicselezni igyekvő csikót igyekezett megnevelni. Mindenki üdvözölt, mégis úgy éreztem, hogy ebbe a 'képbe' talán már nem illek bele. A sátram össze is szedtem, felpakoltam. Még beszéltem egy pár szót az ott lakókkal, jó utat kívántak, én pedig igyekeztem a legjobb németemmel megköszönni mindent. Remélem sikerült... A kulacsokat még feltöltöttem, és start.

Az idő továbbra is gyönyörű, sehol egy felhő, a 113-as úton ütemesen haladok. Egy közeli Nach und Frisch-ben veszek reggelit, hát nem mondom, hogy olcsó volt, de az éhség ugye nagy úr. A zsömle 0.33 euro, (ami még az akkori árfolyammal is 100 Ft felett van), de volt akciós joghurt és áfonyás kenyér. Ez mind jól hangzik, és finom is volt, de sajnos hegyre fel kiderült, hogy egy jó szalonna több erőt adott volna, mint a joghurt. Volt is egy érdekes eset.

Az út folyamatosan emelkedik, egészen 849 m-ig. Még az elején mellém került egy "hand-bike"és (kézzel hajtott kerékpár). Nagyon profi kis szerkezet, váltók normális áttétekkel, 3 országúti kerék. A szomorú különbség, hogy ilyet nem jókedvében vesz az ember. Akivel találkoztam, egy középkorú, jó hangulatú srác volt. Mellém tekert, gyors üdvözlés, beszélgetés. Gratulált az eddigiekhez, ami egy ilyen embertől teljesen más volt, mit mástól. Mondta, hogy ő is rendszeresen teker, csak... ő így. És lenézett a lábára. Ami ugye bénult volt. (...) (...)
De ez nem egy olyan dolog volt, amin ott, akkor el kellett volna kezdeni lelkizni. Látszott rajta, hogy túl van rajta, elfogadta, és kihozza a helyzetből azt, amit csak lehet. Ő úgy teker, én így, és ennyi. Az út viszont komolyabban kezdett emelkedni. Lassultunk. Mellettem jött, figyeltem, hogy mindig kicsit előrébb legyen, ő diktálja a tempót. Erre ő: "Na itt jön egy nagyobb domb. Minden jót!" És már ott sem volt, úgy belehúzott, mintha álltam volna mellette, pár másodperc múlva már csak a hátát láttam. És akkor esett csak le. Hogy én barom azt hittem, hogy azért lassulunk, mert nem bírja. A fenét. Direkt lassított, hogy én bírjam a felpakolt csomagokkal. És igaza is volt, jobban nem is bírtam volna menni. Az az ember sokkal erősebb volt nálam, és nem csak fizikailag. Sugárzott belőle a "mégazértis", a lelki erő. Szóval ezek után senki ne mondja, hogy "nem megy" meg "lehetetlen, nem tudom". Akarat. Ennyi.

Sietek. Egyre többet gondolok a hazaérkezésre, hogy milyen lesz újra otthon, menet közben számolgatom, hogy mennyit kell mennem ahhoz, hogy másnap este Debrecenbe érjek. Az ebéd szünetet Bruck-ban tartom. A boltból szerényen egy 840 grammos csilis bab konzervvel távozok, kell az erő estig. Egy kellemes parkban heveredek le egy árnyékos padra. Mellettem rengeteg virág, különleges fák, szökőkút, díszkő. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy a gáz főzőt beízzítva ebédet melegítsek:) De a járókelők ezt szem látomást furcsállták. Ez cseppet sem zavart, éhes voltam, ettem. Az pedig csak már tele hassal esett le, hogy a szorgoskodó kertészek, a sok növény és kiírás, latin név stb. nem véletlenül vannak így épp egy helyen... szóval aznap egy botanikus kertben ebédeltem :-) Nade, megesik.

Tele tankkal folytattam az utat, az eléhezéstől nem féltem. Az energia nem is ártott: Bruck után dél felé fordulva, a 64-es út élesen felfelé haladt... egy 11%-os, 7 km mászás következett. Mondhatom keserves volt. Nem volt betervezve, nem készültem rá, a bő ebéd pedig ekkor még inkább hátráltatott. Így maradt a tolás. De, ahova fel, onnan le, az ereszkedés pedig mindig nagy élmény. A Weiz-szurdokba késő délután értem, gyönyörű volt.

Késő estig megyek, kemping sehol, vadkemping lehetőségben sem bővelkedik a hely. Sötétedik, szállás sehol. Szóba is elegyedek 1-2 helybélivel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mi lenne, ha a kertjükben sátraznék, de 2 helyen sem járok sikerrel, csak útba igazítást kapok, de a hely nem egy turista paradicsom, vendégház sincs a közelben. Így hát lámpa fel, és tovább. Este 10-kor találok egy motel félét Weiz és Gleisdorf között. Zárva. De pánikra semmi ok, a játszótér elég tágas egy sátornak:) És még mászóka is van:) De sátor sem kellett, volt ház. Igaz, amolyan játékház volt, "kuckó" a gyerekeknek, de a méretei épp elegek voltak egy biciklinek és jómagamnak-fekve. Polifoam, hálózsák, cipzár fel. Az utazás utolsó éjszakája...

Útban álomországba még sokáig gondolkodtam az aznap megismert biciklisen. Sablon tudom, de rengeteget adott nekem pusztán azzal, hogy láttam: akarattal mire képes, hogyan él, sportol, tesz eleget a kihívásoknak. Rádöbbenni arra, hogy tényleg minden lehetséges... az egy elképesztően jó érzés volt.

19. nap: Rekordtáv a hegyóriások alatt

jelképes búcsú a Naptól, az az-naptól, és lassan az Alpoktól is

a Dachstein (2995 m) déli oldala

a Hochkönig (2941m)

ma is érdemes volt felkelni


Taxenbach-Gaishorn: 2008. 08. 10. vasárnap


napi táv: 168 km (rekord)

össztáv: 2032 km


Ez szintén nem az a hely volt, ahol sokáig lehetett volna reggel ejtőzni, így sajnos elmaradt a "na csak még 5 perc". Korai kipattanás, az árulkodó dolgok, mint a polifoam és a hálózsák gyors elpakolása következtek, mintha épp csak akkor érkeztünk volna oda. A könnyes búcsú elmaradt, még váltottunk pár szót, és francia barátom már ott sem volt, én azért még megreggeliztem, kis meleg tea, csokis keksz, 1-2 mogyoró krémes kenyér.
Start. Az idő pazar, árnyékban kellemes hűvös. a napon meleg, épp amennyire kell. Az eső elment szerencsére, az ég kék, sehol egy felhő. A 311-3-as fő úton St.Johann felé vettem az irányt, kerékpárút itt még nincs, de a forgalom is minimális. A városba érve találtam egy Schwarzach-ba tartó bicikli utat, ami nekem épp kapóra jött. Azzal a kivétellel, hogy ez is, mint sok más út igyekszik bemutatni a hely szebb részét, így nem a fő út, azaz a jobbára legrövidebb út mentén halad. Ez persze nagyon jó, nyugalom, stb. de ekkor talán már hajlottam a "haladósabb" megoldások felé. Az út meredeken fölfelé haladt, nem kimondottan száguldoztam, szép egyenletesen azért ment a mászás. A váltót még előző este sikerült megszerelni, így szerencsére ezzel sem volt gond. Elhaladtam egy kilátó hely mellett, ahonnan gyönyörűen látszott a Hochkönig 2941 m-es kopár csúcsa. Tartottam egy kis bámészkodás-fotózás szünetet.
Schwarzach egy völgyben volt, így a felmászást szép leereszkedés követte, aztán a városból kiérve ismét fel. A 163-as útról Liezen felé haladok tovább a 320-as úton. Bicikli út hol van, hol nincs, ha van, hol azon megyek, hol nem, mivel az út minősége tökéletes, a forgalom pedig csekély. Áthaladok Madling Hágó 794 m-es emelkedőjén, ez valójában beleolvadt a többi fel-lemenetbe. A szokásos ebédet egy árnyékos padon főzöm meg a bicikli út mentén, kora délután. Maggi sajtos tészta, hogy biztosítva legyen a napi energia, rögtön 2 adag:) Elhatároztam ugyanis, hogy "amíg bírom addig megyek" napot tartok, ez pedig csak bőséges ebéddel működik. Ahogy tovább indultam szűk 1 órás sziesztámból, nem sokkal ismerős szavakat hallottam: "magyarok!" És a zászló ismét jól jött. Egy magyar, nyaraló házaspár 2 fiának szúrtam szemet, helyesebben a lobogóm. Odajöttek, beszélgettünk egy keveset. Ki-kicsoda, ki mit csinál itt. Magyarokkal mindig jó esett találkozni, magyarul beszélni, magyarul "hallgatni". Pár óra múlva pedig megláttam végre, amit már mondhatni vártam: a Dachstein-t. A maga 2995 m-ével abszolút uralja a környéket. Hatalmas. Csak nézel fel rá és arra gondolsz, te milyen kicsi is vagy. A hegy jó ideig "kísért", mire kiesett a látó szögemből.
Liezenbe este 6 előtt érek, akkor már kellemes hűvös van, nem hideg, tekerni éppen ideális. Kelet felé a 113-as úton folytatom az utam. Visszagondolva, ez a szakasz rajta van a legszebb szakaszok dobogóján. Az út tükör sima, kicsit lejt, nem nagyon, csak annyira, hogy elhiggyem, ez talán nem is lejt, magamtól megyek ennyire:) Hihetetlen csend, hallani, ahogy a gumik súrlódnak az úton, mellettem erdő. Szóval ez a rész talán több volt egy szimpla "jó volt"-nál. Fáradtságnak a kiadós ebédnek hála nyoma sincs, pedig ekkor már 150 km körül jártam. A Nap lassan lebukott, de már annyira megszoktam, a "majd alszok valahol" mentalitást, hogy igazából ez sem zavart, csak mentem, és élvezem, hogy haladok.
Este 8 előtt Gaishorn-ba érve azért már foglalkoztatott a napi szállás hely megtalálása. Nem a fáradtság miatt, inkább a sötétség zavart, sok sok szép dologról maradok így le, nem látom a tájat sem. A környék tipikus alpesi farmokkal volt tele, 1-2 kis faluval. A turizmus itt nem dívik, azaz kempingre sem kellett számítanom.
Egy füves rétet szemeltem ki, nem messze a bicikli úttól. A szélén bebálázott, befóliázott szalma tömbök, éppen ideálisak voltak letámasztani a járművet, és elidőzni rajtuk, míg be nem sötétedik annyira, hogy probléma nélkül felverjem a sátram. Leülök, felöltözök, megírom a szokásos néhány sort a napomról. Aztán következtek a 'minden OK' sms-ek megírásai az otthoniaknak. Talán éppen anyának írtam, amikor valami neszre lettem figyelmes, de gondoltam csak a szél fújja a füvet és a fákat... de nem. Pár pillanat múlva egy hihetetlen nyugodt és kimért -osztrák- hang kérdezte tőlem, hogy én amúgy mit is csinálok ott. Hát mit mondjak. Azért kicsit betojtam:) Oldalra nézve egy hosszú kabátos, gumicsizmás alak állt mellettem, vele egy magasságú bottal a kezében. A válasz előtt pár másodpercig még sóhajtoztam és vártam, hogy a pulzusom visszaálljon a normál értékre. A 'legelő ura' volt az, este még körbejárta a portát. Jó jó, sejtetem, én hogy valakinek a földjén vagyok, de maga a ház 100 m-ekre volt, így annyira nem foglalkoztam vele. A 'tulaj' pedig nagyon kellemes meglepetés volt. Angolul nem beszélt, így az eddig összeszedett német tudást kellett kamatoztatnom. Ez éppen elég volt 1-2 kérdés megválaszolására: mióta-honnan jövök, miért vagyok itt, hol a társam. Addig addig beszélgettünk, hogy végül azt mondta, hogy ne maradja itt, nagy a fű, kényelmetlen lenne, jöjjek inkább be az udvarra, tehát a ház, szép kis rendezett udvar részére, ott sokkal jobb sátrazni is. Odasétáltunk. Körbevezetett a tanyán, nagyon tetszett. Lovak, tehenek, nagy istállók. Megmutogatta, hogy hol a mosdó, hol tudok zuhanyozni, hova tegyem a sátram. Büszkén mutatta a gyümölcsfáit is, hogy már megértek, (alma, barack, szilva) nagyon finomak, szolgáljam ki magam. Zárásul pedig vacsorával kínált... Mire felvertem a sátram, hozott nekem egy akkora szendvicset, hogy több volt benne a sonka, mint maga a zsömle. És diós kiflit, ami nem elég, hogy az egyik kedvencem, de friss, meleg volt. Így aznap jóllakottan, elégedetten, a hegyóriásokra gondolva aludtam el.


18. nap: Egyszer fent, egyszer lent...

a "tramp" szálló

ennek is van jó oldala. ha akkor nem szakad el, ki tudja, mikor tanulok meg váltót beállítani? (akkor persze elég szívás volt)

az ezüst érmes magassági rekord


Wörgl-Taxenbach: 2008. augusztus 9. szombat

Napi táv: 100 km

Össztáv: 1864 km


Reggel pontosan arra a monoton kopogásra ébredtem, amire még az éjjel elaludtam. Az eső kopogására. Vártam egy ideig, hátha eláll és nem kell a szakadó esőben sátrat bontanom. De sajnos nem állt el... a szuper gyors összepakolást csak a kb. 2000-3000 pucér csiga leválasztása lassította le, a legelők már csak ilyenek. 4-5 km tekerés után beértem Wörgl-be, a szakadó eső kevésbé motivált a városnézésre. Gyors bolt keresést terveztem, de ez nem is volt olyan egyszerű. Semmi ismertebb bolt, az első találat egy török bolt. Ez portékában annyira nem passzolt, tovább kerestem. Találtam is, kevés bóklászás után ki is derült, hogy egy arab boltban vagyok:) Volt sok érdekes dolog, árban sem volt vészes. A menü: felvágottas zsömle, ráadásnak csokis keksz. Megkértem a boltos lányt, hogy kajálhatnék-e a boltban, kint már szétfagytam. És a kellemes meglepetés: nem egyszerűen természetesnek vette, hogy hellyel kínál, de hoztak nekem széket, és megkínáltak teával is. Meleg kajával a hasamban az esőre is máshogy néztem. Ahogy végeztem és mentem ki, az arab srác még utánam jött, adott egy szatyrot és megnyugtatott, hogy 1-2 óra múlva eláll. Így is lett, a Pass Thurn hágó 1274 m-es csúcsára már eső kabát nélkül mentem fel. A szűk 1 órás mászást pár fotóval örökítettem meg, és, mivel ismét csepergett, a legurulást eső kabátban folytattam. Kerékpár út híján a fő úton. Bruck előtt egy emelkedő lábánál viszont történt egy ""kis"" bibi. Könnyebb fokozatra váltásnál a váltókar ugrott egyet, a váltó nem mozdult. A váltóbowden sajnos elfáradt és elszakadt. De sebaj, van másik:) Sikerült is kicserélnem a tartalék bowdenre, a beállítással viszont adódtak problémák. A hátsó váltóval nem tudtam könnyebb fokozatra váltani, azaz nem tudtam hegyre fel menni. Ez az Alpokban némiképp zavaró volt:)
Épp egy emelkedőn toltam felfelé a Taxenbach-Schwarzah közötti bicikli úton, amikor találkoztam végre egy bringás nővel és a férjével, a férfi szerencsére értett is a váltó beállításhoz. Kiderült, hogy lengyelek, és magyarul is tudták mondani, hogy: "a lengyel, magyar barát". Nagyon sokat segítettek, félig meg is csinálták, tovább tudtam menni. A szervizeléssel viszont több óra kárba veszett, kora este értem csak Taxenbach-ba. Találtam egy kis információs építményt, padok, tető, és információs táblák környék bringás lehetőségeiről. Leültem pihenni egy kicsit és kigondolni, hogyan tovább. Odajött egy srác, szem látomást hasonló céllal. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy új francia barátommal gyakorlatilag ugyan azt csináljuk, utazunk, egyedül. Ő gyalog Salzburg-i startal gyalogolt dél felé, napi 30 km-es távokkal, hozzám hasonló, "majd csak alszok valahol stílusban". Elég fura volt mind kettőnknek, hogy így össze akadtunk. Meg persze, hogy nem kellett magyaráznunk egymásnak a klasszikus miérteket: Miért biciklivel/gyalog? Miért egyedül? stb. Mert mind a ketten ugyan azért: az utazás élményéért, az új dolgok megismeréséért voltunk éppen akkor és ott. Kérdeztem, hogy ma meddig megy még, mondta, hogy kb. eddig, van itt nem messze egy kis híd, az alá tervezi befészkelni magát:) "This night I'm gonna be a tramp". A tramp szót először nem értettem, aztán elmagyarázta, hogy a tramp, az amolyan alkalmi hajléktalan, ezen akkor elég jót röhögtünk. Viszont abban maradtunk, hogy az a kis fedél, ami alatt épp beszélgetünk, több, mint ideális éjszakai menedék. Egyedül egyikünk sem maradt volna ott a város közelsége miatt, helyesebben mert az egész egy járda mellett volt, forgalom, gyalogosok, szombat esti partyba menetelők, de ketten teljesen más volt a helyzet. 11-ig elbeszélgettünk, főzögettünk, kiterítettem száradni a sátram, aztán, ahogy csendesedett a város, berendeztük a tourist infót háznak.

Utólag visszagondolva az egész nap, a bowdenszakadással, "lengyel barátsággal", ott termő tourist infóval, és egy, gyakorlatilag arra járó másik önmagammal... eléggé elgondolkodtatott a véletlenek kontra előre megírt forgató könyv témán.











17. nap: Esőnap az Inn völgyében

ezt a fotót azért esőben sem hagytam ki

mészkőfal Innsbrucktól Ny-ra

új útitárs: a zavaros Inn

még ki sem nyitottam a szemem, és ez fogadott

paradicsom bizony...

a vendégház bejárata, közvetlenül mögötte a parkoló és az azt követő fekhelyek




Roppen-Wörgl: 2008. augusztus 8. péntek
Napi táv: 132 km

Össztáv: 1764 km


Végre sokáig, nyugodtan tudtam aludni. Aki még nem aludt szalmán, tényleg próbálja ki:) A lyukas falon beszűrődő fény sávok viszont indulásra sarkalltak. Legurultam hát és az "Innstall Radweg"-en folytattam az utam. Ugyanis minden folyó vízhez, de még a legkisebb érhez is 'saját' legalábbis a víz nevét viselő kerékpárút tartozik, az Inn völgyében így az "Inn völgyi Kerékpárúton" kerekezhettem. Volt hát a Duna után ismét egy folyóm, ami kísért (vagy én kísértem...). Bár az Inn-el már egyszer összefutottam Passauban, de csak egy pillanatra, mert ugye gyorsan bele is folyt a Dunába. A folyó vize a sok eső miatt a megszokottnál is zavarosabb volt, a sodrás pedig kimondottan erős, a völgy beszűküléseinél szinte vad víz jellegű.
A reggeli menüm: hal konzerv, teflon kenyér, és persze némi cukor, Ca és Mg.
Innsbruck előtt már élesítettem a fényképezőt, de minél bentebb mentem, annál nagyobbat csalódtam. Persze lehet, velem nem stimmelt valami, de Innsbruck abszolút de nem illet abba a 'város-profilba' ami az eddig megtett út során kialakult bennem. A szemetes utcáktól már sikerült elszoknom, nem is volt nehéz, most sajnos beleszaladtam párba. Hasonlóan a parkokban alvó hajléktalanokkal, guberálókkal stb. Tehét Innsbruck valami egészen olyan arcát mutatta, ami a legkevésbé sem tetszett. Célom az Alpinferein Múzeum lett volna, ezt viszont hosszas keresgélés és többek megkérdezése után sem találtam meg -bár talán a csomagjaimat sem szívesen hagytam volna magukra. Bevásároltam az ebédhez, és egy parkban meg is főztem az egy napja áhított menüt: a hot dogot:) Ez persze kicsit más volt. A gőzölgő kiflit -tudom hihetetlen, de- teflon kenyérrel, a kecsapot pedig dupla adag mustárral helyettesítettem. Virsli téren azért tartottam magam az eredeti recepthez:) Kellemesen belakmároztam, de az eleredő eső már sajnos jelezte is az ebéd idő végét, leszigeteltem a pakkot és uzsgyi. Pár km után az esőkabátot is fel kellett venni, ami sajnos nem is került le rólam -még úgy másfél napig. Weising magasságában letértem egy út építésnél letértem a jó útról, és rendesen elkavarodtam, 25-30 perc múlva tudtam csak biztosan, hogy hol is vagyok. Wörgl irányába mentem, szerencsére nem tettem túl nagy kitérőt. Mp3 lejátszó be, és tovább (tovább, tovább) . Az eső csak pillanatokra állt meg, sorra néztem a tegnapihoz hasonló pajtákat, de nem volt szerencsém. A koncepcióm az volt, hogy addig megyek, amíg kvázi bírom, vagy megfelelő szállást nem találok. Megfelelő szállást sajnos még este 9-kor sem találtam, az eső sem mutatott semmi kompromisszum készséget, így Wörgl előtt felvertem a sátram egy réten. Hogy Pít barátomat idézzem: ez is egy élmény volt... egy rossz élmény.
Valljuk be, szakadó esőben nem jó sátrat állítani. Sok mindenre nem is vágytam, csak, hogy bebújjak a száraz hálózsákomba. Amikor ez megvolt, sikerült újra elővennem a mindent megoldó pozitív hozzáállást, és az "egyszer úgyis eláll, a sátram nem ázik be, holnap újra rengeteg újat látok" gondolatokra koncentrálva pár perc alatt el is aludtam.

16. nap: Fél nap mókuskerék, fél nap rock 'n' roll

vihar után, vihar előtt: a Hohe Munde (2662 m) és a naplemente

a Tschirgant 2370 m-es csúcsa. az oviban épp ilyennek képzeltem el egy hegyet

a kronburg-i vár

highway to heaven...

a Parseiserspitze (3036 m) déli oldala

az Eisenspitze (2859 m) alatt elterülő Flirsch városa

az utam magassági rekordja

a Valluga 2809 m-es csúcsa az Arlberg-hágóról

a hágó szerpentinje kicsit közelebbről (egy ilyen táblát meg hamarabb is kitehettek volna:))

az Arlberg csúcsa, jobbra a hágó eleje

az elterelés vége (itt azért cumi volt feltolni)

a Klostertal koszorúja reggel

vannak, akik vekkerre ébrednek, vannak, akik... tehenekre :-) (éjszakánként a biciklit befordítottam a sátor egyik bejáratához, a kivett első kereket pedig hozzálakatoltam a hátsóhoz, ez takarja ki az éppen bekukkantó bocit)

Innerbraz-Roppen 2008. augusztus 7. csütörtök

napi táv: 92 km
össztáv: 1764 km

Az éjszakám sajnos meglehetősen nyugtalanul telt, közhellyel élve 'rémálmok gyötörtek'. Nagyjából 2 óránként arra keltem fel, hogy valaki épp felhúzza a sátram cipzárját, és a fejemhez nyúl...mindez kiegészült az 'álom az álomban' jelenséggel, tehát azt álmodtam, hogy alszok, és azt álmodom, hogy valaki babrálja a sátram... stb. Ez azért volt "jó", mert kvázi 2x kellett felébrednem ahhoz, hogy rájöjjek, semmi gáz. De, annál, ami ez után jött, talán még a forgolódás is jobb volt:)
Hajnalban, 4 óra után egy kicsivel érdekes lépdelésekre keltem. Lassú, monoton csoszogás, amihez folyamatos fű-tépés hang párosul. Egyre gyakrabban és egyre közelebbről... Aztán pedig az a hang, ami már félre érthetetlen volt: a kolomp. Mégpedig egy termetes tehéncsorda vezetőjének nyakában lévő kolomp. Gyorsan tudatosult hát bennem, hogy a fű itt nem azért olyan szép rendezett, mert Günter bácsi ide jár kaszálni, hanem, mert egy legelő közepén vagyok, ahova épp most érkezett meg a tehén csorda. Kidugtam a fejem a sátorból, és naná, hogy felém jöttek. Nem balra, nem jobbra, hanem a szép, új, zöld sátram felé. Egy kis bogárnak éreztem magam a reggeliző tálcán. Ahogy elérték a sátram, elég vegyes érzések voltak bennem, nem igazából félelem, mert gondoltam, hogy nem rontanak nekem a vérengző alpesi tehenek, de azért jelentősen csökken a komfort érzetem. Az pedig kimondottan vicces volt, ahogy az árnyékuk a sátorra vetődött... mint a Jurassic park logója:) De amikor már közvetlenül a sátor mellett legeltek, nem kímélve a sátorcövekeket sem, és nyállal "impregnálták" a ponyvát, kicsit kezdtem kínosan érezni magam. Igyekeztem félelmetesnek tűnni, és a HÉÉ ill. NEE vezényszavakat sátor mozgatással kombináltam... így végül odébb álltak :-)
Visszaaludtam. De az örömöm nem tartott sokáig, 7 óra után megérkezett a következő reggeliző turnus. A szisztéma ugyanaz volt: legeltek, megláttak, odajöttek, rámbámultak, összenyálaztak, elmentek. Ez a 2. ébresztő egyébként még időben is jött, 7-körül amúgy is keltem volna:)
A szokásos reggeli rituálé, pakolás után már indultam is. Az út szigorúan emelkedett, nem kimondottan éreztem erőt magamban. A legközelebbi településen, Dalaas-ban visszaváltottam a svájci frankom euróba -Ausztriában a legkisebb faluban is van egy Erste bank- és gurultam is a Spar-ba reggeliért. Aminek ugye most külön tartalmasnak kellett lennie, közeledtem ugyanis az 1793 m-en lévő Arlberg-hágóhoz. Feltöltöttem a mogyoró krém és halkonzerv készleteket, és vettem narancslevet is, mintegy megújítandó a kalcium-magnézium tabletták kissé unalmas ízét. (Azt csak később vettem észre, hogy a narancslé diétás, így tényleg csak az ízéért ihattam, tápanyag semmi nem volt benne:))
A bőséges, Spar előtti padon elfogyasztott reggelim után már lendületesebben tudtam magam mögött a kilométereket, a hol jobban, hol kevésbé, de folyamatosan emelkedő úton. Váltva mentem a főúton és az azzal párhuzamos kerékpárúton, amin külön jelölték a következő települések neveit és a távolságot. Egy út építés viszont véget vetett az idillnek, és a sima kerékpárút köves, murvás útra váltott, ez felfelé mókuskerekezve kimondottan kényelmetlen volt. Mindez szerencsére nem tartott sokáig, pár km után visszacsatlakozott a 190-es főútba, bár ehhez már sajnos tolni is kellett egy keveset az akkor már szinte járhatatlan úton. Délre már teljesen eléheztem, a hőség és az emelkedő kivette az erőm, enni kellett. Langen-be már "erőtől duzzadva" (halkonzerv+"nutella"+cukor"+Mg) érkeztem, a térkép szerint nyugati irányból innen indul az Arlberg-hágó mászása. Árnyék nulla, nemrég múlt dél. A sisakot is levettem, hogy több hőt tudjak leadni. Mp3 lejátszó be, és start. A legkisebb fokozaton mókuskerekeztem felfelé, és ment. Én is meglepődtem, de ment, nem kellett leszállni és tolni. Néha fel-felvettem a pecás sapkám, hogy a homlokomról ömlő izzadtság ne mind a szemembe menjen. Pszichésen valószínűleg annyira rákészültem erre az emelkedőre, hogy mindig azt vártam, mikor lesz nehezebb, hol lesz az a pont, ahonnan már nem tudok nyeregben maradni... De ez a pont szerencsére nem jött el, és egy jó óra után, délután 2 körül az Arlberg-hágó tetején voltam. A 'csúcsún' souvenír bolt, kajálda, söröző. Éhes nem voltam, souvenírre nem költöttem... így maradtam a sörözőnél. A csúcs-sör, egy 0.33-as Stiegel elfogyasztása közben (a 2 eurót kicsit ódzkodva adtam oda érte, de az üveg azóta is a polcomon van) elküldtem 1-2 büszkélkedő sms-t az otthoni szkeptikusoknak: sikerült, fent vagyok! A WC-ből kijövet kedves derültségre adott okot, hogy 4-5 ember áll a biciklim mellett, és nézegetik, mutogatnak rá. Ahogy leültem mellé, kikérdezgettek, hogy honnan-hova tartok, beszélgettünk egy sort, nagyon kedvesek voltak. A hágó tetejéről egyébként tovább lehet felvonózni a Valluga 2809 m-es csúcsára, ezt az ünneplő sör javára kihagytam. A csehóban felcsendülő Sweet home alabama c. szám jelezte: itt az idő megkezdeni a legurulást a 13%-os dőlésszögű lejtőn, kezdődhet a rock 'n' roll. Az utópiám a nyeregbe pattanást követően gyorsan végetért: a hátsó kerék defektes volt, de csak lassan eresztette a levegőt, így nem álltam le kicserélni. Keményre fújtam, és elindultam lefelé.
A kb. 20 kg-os csomag elég gyorsan lendületbe hozott, ahogy kiengedtem a féket, azonnal felgyorsultam, csodás érzés volt... Gyakorlatilag végig fékeztem, hogy a kanyarokban ne legyen baj, a csúcs sebesség így is 74.5 km/óra lett:-) A kanyarokban a 35-40 km/órát mármár lassúnak is éreztem. St. Antonban megálltam ebédelni és rendbehozni a kereket, aztán gurultam is tovább. Innentől kezdve a nap hátra lévő felében vagy csak gurultam, vagy tekertem is mellé egy kicsit, de álomtempóban, 35-ös átlaggal haladtam a lejtős úton. Egyedüli negatívum a sok alagút volt, ezek persze nagyon jók, hasznosak stb. de kerékpárral kimondottan félelmetesek a felerősödő zajok miatt. Nem kis bánatomra a feltámadó szél jelezte, hogy változni fog az idő, és, mivel napok óta döglesztő meleg volt, semmi jóra nem lehetett számítani. Mire Roppen városka határába érkeztem, megjöttek a felhők is, és este 6 után leszakadt az ég, a hőmérséklet pedig kb. 10 fokkal visszaesett. A vihart egy buszmegállóban vészeltem át, és meggyőztem magam, hogy mára elég is lesz ennyi, ideje szállást keresni. Bóklásztam egy sort a városban, kemping sehol, viszont szemet szúrt a város felett elterülő füves domb, és a rajta lévő kis fakunyhók. Feltekertem, a cél alapvetően az volt, hogy egy ilyen kunyhó mellett sátrazok, de, mivel a fű térdig ért, ez annyira nem volt ideális. És jobb ötletem is támadt. Az házikók alapvetően nem voltak lezárva, a szalmabálák tárolásán kívül más célt nem is szolgáltak. Pusztán azt, hogy egy éjszakára menedéket adjanak:-) Benyitottam az egyikbe, tökéletes volt. Befért a bringa is, én pedig felpakoltam a szalmabálák tetejére. Lassan besötétedett, és a már elvonult vihar is visszatért. Az eső szakadt, a dörgésekbe -ahogy mondani szokás- beleremegett a domboldal... de kit érdekel? Biztonságban vagyok, most már eshet reggelig.

15. nap: Három ország egy nap alatt

hát... tartalmas nap volt (naplemente a Klostertal-ban)

a pánnikkeltő mókamester, és az Ill

a következő táborhely: túl szép, túl ideális (...)

újra Ausztriában

a vaduz-i bronzpacik

Vaduz főterén

Rajnán innen még Svájc, Rajnán túl már Lichtenstein

érkezés a miniállamba

vár, Sargans

az utolsó svájci fotók egyike

vízesés, Walensee

...de ezért a kilátásért megérte

ezen sajnos épp felfelé kellett jönnöm... (hátul még mindig a Speer)

alkalmi útitársaim a trikolórral pózolnak:)

a Walensee, mögötte a Speer csúcsa (1950m)

apróság svájci módra: külön alagút a bicikliseknek

a Walensee partján (a kissrác nem én vagyok:))

a Milka tőlük olyan selymesen lágy:-)

vezérfotó: a verda, háttérben a Fronalspock (2124m)

közeledés a Walensee medréhez

lesznek itt még emelkedők...

és ez nem festmény (nyisd meg nagyban)

éjszakai táborhely, Wadenswill


Wadenswill (Svájc) - Vaduz (Lichtenstein) - Innerbraz (Ausztria)
2008.08.06. szerda

napi táv: 142 km
össztáv: 1540 km

Igazából nem tudom, hogy eddig írtam-e ilyet, de ha nem: szerintem ez volt az utam legtartalmasabb napja. Fejben minden napot szakaszokra osztottam: elérni ezt és ezt a várost, hegyet, tavat stb, így mindig egy kisebb cél lebegett előttem, Regensburgaban pl. még nem a Szombathelyi vonatraszállást terveztem:) Így volt ez ma is, csakhogy erre a napra több ilyen "állomás" is jutott. Először is a Walensee nevű tó, rengeteg fotót láttam róla, hihetetlenül vártam, hogy 'személyesen is találkozzunk'. Másodszor pedig Lichtenstein, a miniállam. De nem utolsó sorban erre a napra estek az első komolyabb szint emelkedők is, az Alpok ugyanis vészesen közeledett.
De kezdem az elején. A Wadenswillben töltött éjszakám, lévén, hogy itt nem divatos a 'parkban bandázás' nagyon nyugodtan telt (éjjel csak egy vakond zavart meg, aki a sátram alatt próbált "túrni", de egy koppintással jeleztem, hogy a hely foglalt). A reggeli start után -teszem hozzá: ébredési rekordot döntöttem, 7 után már nyeregben is voltam- viszont szomorúan tapasztaltam, hogy az egyik pedálom egyre jobban kattog, a probléma már 1-2 napja is feltűnt, bekanyarodtam hát egy szervizbe. A tulaj megnyugtatott, hogy nincs nagy baj, kibírja hazáig; használt alkatrészt nem árultak sajnos, az új pedál pedig több napi kajám árával vetekedett... így maradt a kattogás. Természetesen mindenhol bicikli úton/sávon mentem... ez a Svájc elképesztő. Mindenhol táblák jelezték, hogy Weesen -a Walensee első települése- merre található, csak tekerni kellett. Közben megreggeliztem egy Spar parkolóban, az árak teljesen barátiak voltak -az alsóbb polcokon persze:) Alföldi hegy imádóként, ahogy közeledtem az első hegyekhez, csak szájtátva fotóztam őket; autóval pár perc alatt elmennél mellettük, de biciklivel akár órákig 'kísér' egy 1500-2000 méteres csúcs, és ez fantasztikus volt. A Walensee medre már messziről látszott, kb. 40 km kerekezés után meg is érkeztem. Leírhatatlan. Meredek sziklák, között egy -nem is annyira- kis tengerszem, mögötte havas hegyoldalak, a zöld legelőkön nyaralók, tanyák. Kell ott egy ház, veszek is majd, eldöntöttem:) Első lelkesedésemben még azt gondoltam, hogy 'csak bele kéne szaladni' de a max. 12 fokos víz valahogy elvette a kedvem. Kárpótoltam magam egy halom kaviccsal, amit hazáig cipeltem aztán. A part mentén is végi kerékpár út van, de ez akkor már teljesen természetes volt, az lepett volna meg, ha nincs. Menet közben belefutottam egy éppen egymást fotózó bringás trióba, persze meg is kértem őket, hogy kattintsanak rólam egyet, háttérben a tóval, amikor meg én fotóztam őket, egyből beálltak a biciklim mellé, és pózoltak a magyar zászlóval:) Nagyon aranyosak voltak, egy ideig együtt mentünk, beszélgettünk, aztán ők balra én jobbra. A tavat 15-20 km után hagytam magam mögött, (...) és lassan közeledtem Sargans, az utam utolsó svájci városához.

Innen észak felé, Trübbach-ba vettem az irányt, hogy ott menjek át Svájc és Lichtenstein határ folyóján, az "ifjú" Rajnán (Rhein). (És a Duna után egy újabb folyó, amivel találkozok gyerek korában). A hídon áthaladva már egy új országban is voltam.
Lichtensteintől valahol azt vártam, hogy eltér Svájctól vagy Ausztriától, lesz benne valami egyedi, valami 'lichtenstein-i'. Az egyediségét több olyan dologban is észrevettem, amivel eddig nem találkoztam. Pl. minden buszmegálló- és köztéri lámpa tetején napelem van, a jómód és a tisztaság talán Svájcét is felülmúlja. Rengeteg a benzinkút, az üzemanyag árak pedig jóval alul múlják a svájcit. A souvenir boltokban viszont svájci bicskát árulnak... hát na. A boltokban pedig minden terméknek feltüntetik az árát euróban és svájci frankban is, és váltójuk is van, ellentétben Svájcal, ahol pl. a Sparban euróval fizettem, de frankot kaptam vissza (de a számlán feltüntetik, hogy milyen tarifával számolnak). Lichtenstein viszont ezeket leszámítva számomra egy nagyobb városnak tűnt, amiben több belváros van -ezek a városok (Balzers, Triesen, Vaduz, Eschen)- és az azok közti tér is teljesen beépült -ez a "vidék"-. A fővárosa egyébként Vaduz, gigászi, 4600 lakossal rendelkezik. Itt meg is álltam pihenni egy kicsit, bringa letámaszt, városnézés. A főtér gyönyörű, a barna színt kedvelhette a fő építész, ugyanis minden épület és minden díszkő, mind-mind barna volt. Vaduz belvárosa lényegében maga a tér volt, így nem időztem sokáig. Vettem egy fagyit, amire már régen vágytam... direkt műanyag kehelyben kértem, amit így souvenirként el is rakhattam:) Magát az országot dél-észak irányban kereszteztem, nem egészen 2 óra alatt -városnézéssel együtt.

A határ délutáni átgurulása után pedig következhetett a napom 3. országa, a régi-új ismerős: Ausztria. A Feldkirch-Bludenz útvonalon haladtam tovább az Ill folyó mellett. A táj fantasztikus volt, én pedig már kissé rezignált a sok új élménytől, érzékszerveimet ráállítottam hát az ideális éjszakai szállás megtalálására. Bludenz után a kerékpárút a Klostertal erdős-dombos terepén vezetett, sok sok út menti paddal, füves placcal, ezek viszont éppen az út közelsége miatt veszélyesek lettek volna. Találtam viszont egy hatalmas füves rétet, rajta egy forrást: tökéletes. Ekkor viszont még világos volt, egy arrább eső padon, közvetlenül a Ill egy erősebb sodrású szakasza mellett, megfőztem az aznapi vacsit, és bekevertem a kálcium-magnézium-cukor "koktélt". Mindezt egy napzáró pipával és napló írással zártam volna le... ha nem jön közbe egy lelkes kutyus... Először csak odajött haverkodni, aztán lebotorkált a meredek parton a vízbe... nézte, hogy bele tud-e menni, és elkezdett rám ugatni. És ugatott, ugatott, és ugatott. Mint amikor azt akarja, hogy menjek utána. Lementem érte, azt hittem nem tud visszajönni, erre beugrott a vízbe:) Az egész játszadozás kb. fél órán át tartott, hol kijött, hol beugrott, hol kisétált, hol rám rázta a szőrét... de közben folyamatosan nézett és ugatott. Aztán jött egy család és elment velük. De már kezdtem magam a kandi kamerában érezni. Ahogy lement a Nap, felvertem a sátram a réten, és elaludtam az Ill morajlására. Az a gondolat viszont nem hagyott nyugodni, hogy mit keres itt egy ekkora, körbekerített, zöld rét, rendezett gyeppel, a közepén forrással, -látszólag- kihasználatlanul. A választ pontosan hajnali 4:12 perckor kaptam meg...
(to be continued)