az É-i szél nem zavar többé, irány nyugat
a gép és a Duna
bizony: ez egy belsőgumi-autómata
a Duna-menti kerékpárútBécsújhely-Tulln -2008. július 25.
napi táv: 126 km
össztáv: 216 km
Az 1. sátras éjszaka zavartalanul telt, összepakoltam, és 9 körül bementem a városba reggelit venni, elsősorban valami folyadékot. Azt, hogy kerékpárút mindenhol van, nagyon hamar megszoktam. És az elsőbségadás... ha csak közeledtem egy zebrához, az érkező autó már 10 méterekkel hamarabb lassított, jelezvén, hogy a fékhez még csak hozzá se nyúljak. Kis nézelődés után bementem egy Spar-ba, ahol viszonylag korrekt árakkal találkoztam, az alsóbb polcokon persze. Rögtön vettem is egy Spar Cola-t, mint 'az első reggelim Ausztriában' -ünneplőitalt. Reggelizés közben bekapcsoltam a telefonom -ez általában ki volt nyomva, hogy az aksi tovább bírja- és már jöttek is otthonról a kedvesen aggódó, érdeklődő üzenetek. Sőt, ekkor kaptam smst az egyetemtől is, hogy felvettek, szóval teljes volt az öröm. Csak egy kis napsütés hiányzott. Tele hassal indultam Bécs felé, egy ideig a 17-es főút menti kerékpárúton. Le-letértem más bicikliutakra is, mikor hol volt a legjobb, a főutat csak ritkán kellett igénybe vennem. Bécs külvárosa viszont feladta a leckét az 1:500000 méretarányú térképemnek, ami bringautakat nem, csak mellékutakat jelölt. Előkerült az iránytű is, az iránnyal nem is volt semmi gond, egyértelmű volt, amerről fúj a szél, arra 'kell' menni -az É-i szél továbbra is feladta a leckét. Hol szántóföldi földúton, hol műúton voltam, de a Bécsbe vezető, kerékpárral is járható utat nem találtam -az aglomerációban a 17-es főút már nagyon forgalmas volt, kerékpársáv pedig csak itt-ott sajnos. Szóval makacsságomnak köszönhetően, hogy csak kis forgalmú mellékúton megyek, szépen elkavartam. Utólag már nehezen emlékszem vissza, hogyan sikerült, de felmentem egy autópályára is, vagyis csak benéztem, hogy biztos legyek benne, igen, ez egy autópálya, nem kicsiknek való, pár méter után el is iszkoltam. Meglett végül a jó út, a Bécsújhely-Bécs közti 40 km nekem úgy 70 lett. Nade, ami nem öl meg, az erősít. Beértem végre a fővárosba, tartottam egy kis városnézést, amit természetesen kerékpárral bárhol, zavartalanul, ha nem kerékpárúton, akkor kerékpársávon tehettem. Kicsit elidőztem, aztán 'ráálltam' a "Duna-menti kerékpárút"-ra. Mindenhol rengetek bringás volt; 3 csoportba lehetett őket gyűjteni: 1. voltak az országútisok, ők képviselték a flegma elitet. Állati bringákkal, a legtutibb mezekben. 2. a montisok, akik szintén bojokban, a legprofibb felszerelésekkel edzenek. De ami engem érintett: a 3. csoportban voltak a túrázók, nagy zsákokkal felpakolt, nyugodt tempóban haladó bringások. Ezen a 'klikken' belül mindenki köszön mindenkinek, a lelkesebbek integetnek is vagy messziről csengetnek, nagyon hangulatos ilyen közegben tekerni. Éshát az út: mondanom sem kell, tükör sima, szélessége pedig egy szűkebb autósávnyi. Egy dolog lepett csak meg: szinte szó szerint mindenki a folyó forrása felől jött, sok sok csoport, 'árral szemben' viszont csak nagyon kevesen mentek, volt olyan nap, amikor senkivel nem találkoztam, aki a forrás felé tartott volna. 18:30 után Tulln-ba érve találtam egy kempinget, már jöttem 126 kmt, ideje letáborozni. A szállás 10 euró, nincs mese, ez már nyugat. A kemping tele volt bringásokkal. Főztem egy kis vacsit, a menü spagetti volt (összesen 4kg spagetitésztával indultam el) sajtszósszal, Tesco gazdaságos módra. Főzés közbe összeismerkedtem egy holland apukával, mondta, hogy imádnám Hollandiát, mindenki bringázik. Éjszaka volt egy kis eső, de bíztam benne, hogy reggelre kisüt végre a Nap.
