20. nap: Hol a határ...?

a Weiz-szurdok

az ebédlőm 2.

az ebédlőm 1.

terülj terülj asztalkám


Gaishorn- Gleisdorf: 2008. 08.11. hétfő

napi táv: 166 km

össztáv: 2198 km


Reggel 7 előtt nyerítésre kelek. Így leírva elég fura, de egy egészen érdekes dolog, olyan békés "vidéki". Ha erre kelsz, az a napod első gondolata, hogy körülötted minden nyugodt, a város messze van, és ez így van jól... legyen is messze. Amikor kijöttem persze már mindenki fent volt. A tegnap megismert apuka a tehenek körül tettvett, a fia épp a hámját kicselezni igyekvő csikót igyekezett megnevelni. Mindenki üdvözölt, mégis úgy éreztem, hogy ebbe a 'képbe' talán már nem illek bele. A sátram össze is szedtem, felpakoltam. Még beszéltem egy pár szót az ott lakókkal, jó utat kívántak, én pedig igyekeztem a legjobb németemmel megköszönni mindent. Remélem sikerült... A kulacsokat még feltöltöttem, és start.

Az idő továbbra is gyönyörű, sehol egy felhő, a 113-as úton ütemesen haladok. Egy közeli Nach und Frisch-ben veszek reggelit, hát nem mondom, hogy olcsó volt, de az éhség ugye nagy úr. A zsömle 0.33 euro, (ami még az akkori árfolyammal is 100 Ft felett van), de volt akciós joghurt és áfonyás kenyér. Ez mind jól hangzik, és finom is volt, de sajnos hegyre fel kiderült, hogy egy jó szalonna több erőt adott volna, mint a joghurt. Volt is egy érdekes eset.

Az út folyamatosan emelkedik, egészen 849 m-ig. Még az elején mellém került egy "hand-bike"és (kézzel hajtott kerékpár). Nagyon profi kis szerkezet, váltók normális áttétekkel, 3 országúti kerék. A szomorú különbség, hogy ilyet nem jókedvében vesz az ember. Akivel találkoztam, egy középkorú, jó hangulatú srác volt. Mellém tekert, gyors üdvözlés, beszélgetés. Gratulált az eddigiekhez, ami egy ilyen embertől teljesen más volt, mit mástól. Mondta, hogy ő is rendszeresen teker, csak... ő így. És lenézett a lábára. Ami ugye bénult volt. (...) (...)
De ez nem egy olyan dolog volt, amin ott, akkor el kellett volna kezdeni lelkizni. Látszott rajta, hogy túl van rajta, elfogadta, és kihozza a helyzetből azt, amit csak lehet. Ő úgy teker, én így, és ennyi. Az út viszont komolyabban kezdett emelkedni. Lassultunk. Mellettem jött, figyeltem, hogy mindig kicsit előrébb legyen, ő diktálja a tempót. Erre ő: "Na itt jön egy nagyobb domb. Minden jót!" És már ott sem volt, úgy belehúzott, mintha álltam volna mellette, pár másodperc múlva már csak a hátát láttam. És akkor esett csak le. Hogy én barom azt hittem, hogy azért lassulunk, mert nem bírja. A fenét. Direkt lassított, hogy én bírjam a felpakolt csomagokkal. És igaza is volt, jobban nem is bírtam volna menni. Az az ember sokkal erősebb volt nálam, és nem csak fizikailag. Sugárzott belőle a "mégazértis", a lelki erő. Szóval ezek után senki ne mondja, hogy "nem megy" meg "lehetetlen, nem tudom". Akarat. Ennyi.

Sietek. Egyre többet gondolok a hazaérkezésre, hogy milyen lesz újra otthon, menet közben számolgatom, hogy mennyit kell mennem ahhoz, hogy másnap este Debrecenbe érjek. Az ebéd szünetet Bruck-ban tartom. A boltból szerényen egy 840 grammos csilis bab konzervvel távozok, kell az erő estig. Egy kellemes parkban heveredek le egy árnyékos padra. Mellettem rengeteg virág, különleges fák, szökőkút, díszkő. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy a gáz főzőt beízzítva ebédet melegítsek:) De a járókelők ezt szem látomást furcsállták. Ez cseppet sem zavart, éhes voltam, ettem. Az pedig csak már tele hassal esett le, hogy a szorgoskodó kertészek, a sok növény és kiírás, latin név stb. nem véletlenül vannak így épp egy helyen... szóval aznap egy botanikus kertben ebédeltem :-) Nade, megesik.

Tele tankkal folytattam az utat, az eléhezéstől nem féltem. Az energia nem is ártott: Bruck után dél felé fordulva, a 64-es út élesen felfelé haladt... egy 11%-os, 7 km mászás következett. Mondhatom keserves volt. Nem volt betervezve, nem készültem rá, a bő ebéd pedig ekkor még inkább hátráltatott. Így maradt a tolás. De, ahova fel, onnan le, az ereszkedés pedig mindig nagy élmény. A Weiz-szurdokba késő délután értem, gyönyörű volt.

Késő estig megyek, kemping sehol, vadkemping lehetőségben sem bővelkedik a hely. Sötétedik, szállás sehol. Szóba is elegyedek 1-2 helybélivel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mi lenne, ha a kertjükben sátraznék, de 2 helyen sem járok sikerrel, csak útba igazítást kapok, de a hely nem egy turista paradicsom, vendégház sincs a közelben. Így hát lámpa fel, és tovább. Este 10-kor találok egy motel félét Weiz és Gleisdorf között. Zárva. De pánikra semmi ok, a játszótér elég tágas egy sátornak:) És még mászóka is van:) De sátor sem kellett, volt ház. Igaz, amolyan játékház volt, "kuckó" a gyerekeknek, de a méretei épp elegek voltak egy biciklinek és jómagamnak-fekve. Polifoam, hálózsák, cipzár fel. Az utazás utolsó éjszakája...

Útban álomországba még sokáig gondolkodtam az aznap megismert biciklisen. Sablon tudom, de rengeteget adott nekem pusztán azzal, hogy láttam: akarattal mire képes, hogyan él, sportol, tesz eleget a kihívásoknak. Rádöbbenni arra, hogy tényleg minden lehetséges... az egy elképesztően jó érzés volt.